Antal Zsuzsa blogja


A FOGYATÉKOSSÁG

2015. október 04. - Antal Zs

                                                                                                          dr. Könczei Györgynek ajánlom

Eső utáni, kellemes nyári kora-este. Egy konferenciáról indulunk hazafelé. A konferencia témája a fogyatékosság volt. Az előadások után beszélgetés, búcsúzkodás, elköszönés.

A hazaindulás előtt bemegyek két fiúval a női mosdó előterébe, diszkréten leeresztjük a veséim termelte sárga folyadékot, körülöttünk lányok jönnek, mennek. Mindenki barátságos ismeretlenek és ismerősök. Mindenki mosolyog. Kikerekezünk az autóhoz, átültetnek az anyósülésbe, becsatolnak. ... ahogy felnézek, egy kis darabot látok a közelben álló nagy fa koronájából. Háttér a kék ég. A lombbal incselkedik a szél és játszanak vele a napsugár nyalábok. A levelek illegetik magukat hol a zöld, hol az ezüstös felületüket mutatják. De szeretem ezeket a színeket, ezt a fényt, ezt az illatot. Jó itt lenni ezen a nevenincs helyen. … a fiúk közben gondosan szétszedik a székem, bepakolnak, keksz, pár korty víz, rágó, indulás. Lassan jövünk át a parkolón, meglátok egy autó mellett álló, az induláshoz készülődő , elgondolkodva pipázó urat … nem tudunk visszamenni, hogy üdvözöljem, állnak mögöttünk. Akkor végleg elhatározom, hogy még ma este elkezdem írni  …  

… írni szeretnék a fogyatékosságról - már régóta. Pár mondatot. Igazat, valódit, egyszerűt, érthetőt. Hitelesen. Első kézből. A fogalom annyira egyértelmű!  … vagy mégsem? Tegyünk egy próbát: kérdezzük meg néhány embertől, tudja-e mi a fogyatékosság? A legtöbbjük azonnal igennel válaszol. Ha megkérjük, hogy fogalmazza meg konkrétabban, már nem jön kapásból a válasz…  

Az emberiség több mint 7 milliárd fős közösségének a tagjai sokfélék. A hatalmas arctalan sokaságban 1 milliárd a fogyatékos ember él. Területenként nagyon eltérő arányban. Az adatok pontatlanok. Nem könnyű megszámlálni azonos időben ennyi embert, miközben a föld forog, a lakosok jönnek, mennek, vízen, földön, levegőben. Minden és mindenki állandó mozgásban van. A számok felfoghatatlanul óriásiak. Pontatlanságukkal együtt azt jelzik, hogy a fogyatékos emberek létszáma olyan nagy, hogy helyzetükkel a világnak, az egyes társadalmaknak foglalkozniuk kell.

Az egyes embercsoportok – társadalmak - működése bonyolult összefüggésrendszer. A működés szabályait törvények írják le. A törvényekben és más szabályokban sajátos módon tükröződik vissza a társadalom tagjainak gondolkodásmódja, hozzáállása, elvárásai. Létezik egy általánosnak elfogadott létforma, működési szint, minőség, egészségügyi állapot, amely épnek, normálisnak tekintendő. Akik adottságaik, képességeik, egészségügyi állapotuk következtében a normálistól eltérő módon élnek, ők a fogyatékosok. A természeti, társadalmi és technikai változások, folyamatosan formálják az általánosan megfelelő ép képet ezzel párhuzamosan a fogyatékos képet is. Van egy másik rendszer, amelyik a maga íratlan törvényeivel működteti a világot. Az emberi érzések, az emberi kapcsolatok rendszere, amit az elfogadás, a jó hozzáállás, a tolerancia, a nyitottság és a szeretet vezérel.

Nem szerencsés a megkülönböztetés: épek és fogyatékosok. Éles határvonalat húzni a kétféle élethelyzet között lehetetlen. Bár sokan tagadják azt, hogy valami lehetetlen. Én is.

Vannak helyzetek, amelyekben a fogyatékosság ténye látványosan egyértelmű. Ha valaki nem tudja megfelelően mozgatni a kezét, lábát, nem hall, nem lát, nem, vagy rosszul beszél, inkontinens, nem érti és/vagy nem tartja be a normálisnak elfogadott viselkedési szabályokat, mentális problémákkal él, esetleg több hiányossága van egyidejűleg, akkor ő biztosan fogyatékos - a ma elfogadott viszonyrendszerben. Ha nem ezeknek a képességeknek, tulajdonságoknak a hiányát, vagy többletét, egyensúlytalanságát tekintenénk fogyatékosságnak, hanem az élethez viszonyulás más kérdéseit, akkor más –most normálisnak minősülő – embertársaink lennének a fogyatékosok. Például, akinek lila haja van, vagy három füle, akik nem viselnek ruhát, a két lábukkal táplálkoznak, kézen állva sétálnak és a normális emberek számára – számunkra - ismeretlen módon kommunikálnak a harmadik fülükkel … itt alapos a képzavar. A hajuk színe nem lila … zöld.

A fogyatékosság megfogalmazásának sokadik sikertelen próbálkozása után elkezdtem szakirodalmat keresni, szamárvezetőt.

Az Értelmező szótár szerint, a „fogyaték” katonai műszó. Háborúk idején a készlet, megfogyatkozását jelentette (beleértve a létszámot is).  … hát igen! Darab, darab. Bevetnek több ezer járművet és több tízezer katonát. Majd a háború kitermeli magából a sok összetört fegyvert épületet, betont és vasat, valamint a sok sérült, fogyatékos civilt és katonát.

A WHO meghatározása szerint a „fogyatékosság” a normális emberi léthez szükséges tevékenységek végrehajtásának akadályozottsága vagy képtelensége”. Itt erősen tisztázandó, hogy mit értünk a „normális emberi léthez szükséges tevékenységek” alatt.

A Wikipédiában is megnéztem. A szóenciklopédia sem tökéletes, de szokott segíteni. A fogyatékosság hosszan tartó fizikai, értelmi, pszichoszociális vagy érzékszervi károsodás, amely számos egyéb akadállyal együtt korlátozhatja egy adott személy teljes, hatékony és másokkal egyenlő társadalmi szerepvállalását. … hát? itt nem a normális, hanem „másokkal egyenlő” az összehasonlítás alapja. Vajon, kik a mások? 

Tépelődtem. A fellelt anyagokkal nem vagyok elégedett, jól megfogalmazni nem tudom, mit tegyek? Megint tegyem félre? Keresgéljek? Gondolkodjak? Mire várok? A helyzet körülöttünk, amúgy is nagyon bonyolult mostanában. Adnék egy esélyt annak, hogy valami tisztázódjon, árnyalódjon, közeledjen. Újraírtam, átírtam, kitöröltem, megint kezdtem ... dünnyögtem és egyszer csak elém gurult 8 szó és egy pont:

 A fogyatékosság a sokszínű emberi lét egyik formája.  *

bl_108_jingjang.jpg

Ennél egyszerűbben, igazabban, kedvesebben nem lehet leírni. Nem sértődöm meg, ha valaki itt és most befejezi az olvasást. Ami ez után jön, az a téma boncolgatása a saját szemüvegemen át.

*****

Ott folytatom, ahol a Wikipédia feldobott egy magas labdát azzal, hogy leírta a nehezen meghatározható, mégis közérthető fogalom típusokra osztását. 

„A fogyatékosság típusai:

  • Mozgássérültség
  • Látássérültség
  • Hallássérültség
  • Értelmi fogyatékosság
  • Beszéd fogyatékosság
  • Autizmus
  • Súlyosan – halmozott fogyatékosság”

A fogyatékosság fogalom típusokra osztása valóban létezik. Ezzel a felosztással a mértékadó társadalmi és szakmai szervezetek -szinte- az egész világon egyetértenek, az ENSZ –től az Országos Fogyatékosügyi Tanácsig és még azon is túl. Becsüljük meg! Nagy érték az mostanában, ha valakik valamiben egyetértenek! Érintettként, vitatkoznék a Wikipédiában olvasható típus meghatározással. Elismerve és tiszteletben tartva azt, hogy jóval könnyebb egy már leírt anyagot ízekre szedni,véleményekkel szurkálni, mint létrehozni, publikálni és állni a kritikák sarát. Köszi Wikipé! Élek a lehetőséggel …

A fogyatékosság típusai közül az első: Mozgássérültség

A megnevezés pontatlan. Mozgáskorlátozott nem kizárólag sérülésből következően lehet valaki. Számtalan oka lehet annak, ha egy ember rokkant, sánta, béna, félkezű, féllábú és sorolhatnám a mozgássérültség okait és altípusait. A múlt század végéig – ami nem volt nagyon régen – viszonylag egyértelmű jelzőkkel neveztük meg a mozgásszervi fogyatékosságot. Az egyértelmű szavakat felváltotta a „mozgásszervi fogyatékos”, később a „mozgásszervi fogyatékossággal élő” frappáns, ám életidegen, mis-másolós jelzős szerkezet. Illetlenség bénának nevezni azt az embert, aki nem képes mozgatni a végtagjait, vaknak nevezni azt az embert, aki nem lát! Mint, ahogy a rokkant, a nyomorék, a siket jelző is kerülendő, még a fogyatékos is. Helyette a „fogyatékkal élő” a szakmailag javasolt és elfogadott kifejezés.Értelmetlen, finomkodó a cizellálás. A tények, makacs dolgok!** Konkrét problémám megoldásának adott pillanatában közlöm az állapotom, röviden, egyértelműen: a kezeim bénák,nem tudok aláírni a saját kezemmel. Megoldás lehet ... és elmondom, hogy mi a javaslatom a hiányosságom pótlására. Ha tiszteljük egymást, nem futunk felesleges retorikai köröket. Bízom abban, hogy szóból ért az ember! Az ember ért a szóból!

Fogyatékos vagyok, nem fogyatékkal élek. Ha a fogyatékommal élnék, néha otthon hagynám … csak az íze kedvéért.

A törvények, a társadalom az általános működési szabályai szempontjából kezelik a fogyatékosságot és a fogyatékosok ügyeit. Magyarországon ma a’98.évi XXVI. törvény érvényes. E törvény célja a fogyatékos személyek jogainak, a jogok érvényesítési eszközeinek meghatározása, továbbá a fogyatékos személyek számára nyújtandó komplex rehabilitáció szabályozása, és mindezek eredményeként a fogyatékos személyek esélyegyenlőségének, önálló életvitelének és a társadalmi életben való aktív részvételének biztosítása.”

A fogyatékosok arctalan tömegébe tartozom. Mozgássérült. Teljesen béna. Autóbaleset. Végleges (a tudomány mai állása szerint).

A szabályok alkotta keretekbe minden érintettnek bele kell férnie. Nem konkrétan, általánosan. Mi azonban -az egyes érintettek- személy szerint vagyunk vakok, süketek, bénák és értelmi fogyatékosok halló készüléket, kerekesszéket, katétert, oxigént használók, értelmi sérültek, járókerettel, fehér és nem fehér bottal közlekedők, segítővel élők. Élünk az adottságainkkal, a lehetőségeinkkel. Többségében fegyelmezetten viseljük az állapotunkból következő fogyatékokat, hiányokat. Azokból az adottságainkból hozzuk ki a legtöbbet a legjobban, amink van. Azokkal az adottságokkal élünk, amelyeket a génjeinkben hordozunk, amelyeket a múltunkból hoztunk magunkkal, amelyeket megteremtünk magunknak, kiegészítve azokkal a lehetőségekkel, amelyeket a minket körülvevő közösségek – a családtól a társadalomig- biztosít, vagy felkínál számunkra. Ha van a gondolataink, érzelmeink és szándékaink kifejezésére alkalmas tekintetünk, akkor hatalmas kincsek birtokosai vagyunk. Amíg van egyetlen rezdülni képes izmunk, addig van személyes kommunikációs eszközünk. 

Tévedtem, amikor azt gondoltam, hogy a fogyatékosság megélőjeként könnyebben meg tudom ragadni a fogyatékosság mibenlétét, mint a nem fogyatékos. Sokszor más a nézőpontom, és szinte mindig mások a megoldásaim, mint ép társaimé. Nem valami elvont, furcsa dologról beszélek, hanem a mindennapjaim megélt valóságáról. Nem érzékelem pontosan az ép lét és a fogyatékos lét közötti a határokat, ha vannak egyáltalán. A határok jó részét magunk építjük magunk köré, vagy bontjuk magunk körül a ránk ható külső erők segítségével. A tudatomban, vagy a tudatalattimban nagyon mélyen ül az állapotom és annak velejárói. A fizikai érzeteim hiányosak, torzak és nagyon mások, mint ép koromban voltak, de a személyiségem, az érzéseim, a lelkem olyan, mint korábban. Vagy nagyon hasonló. A különbség az idő előre haladásával járó természetes patina, vagy rozsda. Nevezhetném öregedésnek, de az nem hangzik jól. A cselekvést jelentő igék nagy részét egyes szám első személyben használom általában. A jövök, megyek, futok, eszem, iszom, fogom, viszem, hozom, írom, dobom. Ritkábban, de alkalmazom a többes szám első személyt is megyünk, jövünk, eszünk, iszunk, írunk, kötünk, varrunk. A kívülállónak, furcsa lehet egyiket vagy másikat hallani és a cselekvést végzők számával összevetni, de olyan igeragozás nincs, amiben koedukált az egyes szám és a többesszám amellyel jól kifejezhető, hogy ketten jövök, hárman megyek. Fogyatékosság ez? A nyelv fogyatékossága? ... netán játék a szavakkal?

A cselekvéseimben bonyolult, több dimenziós hálótervek mentén haladok, haladunk. A starttól a célig sok szálon futnak az egyszerűnek látszó események,többszörös túlbiztosítással. Biztonságérzetet ad, ha minden apró fogaskerék a helyén van, és a gépezet tervezetten működik. B tervnek is kell lennie. C terv is van. Az élet örömei a technikán túl vannak. Akkor tudok önmagam lenni, ha nem kell szoronganom a háttér rutin tevékenység hiányosságai miatt. Amikor körvonalazódik bennem, hogy szeretnék elmenni adott céllal, mérlegelnem kell, hogy a várható energia befektetés, milyen arányban áll a várható hozadékkal. Nem elsősorban a részemről szükséges erőbefektetésre gondolok, hanem a segítségemre levőkére. Vannak esetek, amikor nem mérlegelhetek, szükséges a személyes jelenlétem. Előfordul, hogy nem gondolkodom túl sokat, mert tudom, érzem, hogy ahova és amiért szeretnék elmenni az másoknak is fontos, vagy csak jó. Társasági ember voltam és vagyok, értéknek tartom a személyes együttlétet. Mégis, ritkán fordul elő, hogy a lakásom elhagyásától a visszaérkezés pillanatáig szükséges óriás mennyiségű segítséget, csak úgy, öncélúan kérjem. Nálam összejönni, az más ... akkor kicsi a para.A saját komfortzónám határait ismerem.. 

Mindennapjaimban gigantikus mennyiségű "kérlek", "légy szíves", "köszönöm" szót használok, amit komolyan is gondolok. Kifogyhatatlan készleteket hordok magamnál a „köszönöm” különböző változataiból. Hálás vagyok minden helyettem elvégzett mozdulatért. Megköszönök - kimondva, vagy gondolatban mindent, ami a segítés szándékával tesznek velem, rajtam, értem. 

Mi fogyatékosok úgy ébredünk, mint mások. „ Jó reggelt! Keljünk fel!” …és felpereg előttem, hogy mik a mai teendőim. Kezdődik az új nap! A nyaktörésem előtti időkben is így történt. Sosem az a reggeli első gondolatom, hogy béna vagyok. Akkor sem, ha az állapotomat állandóan kísérő fájdalmak ébresztenek fel. Aki fogyatékos helyzetben él nem gondol –nem is gondolhat - folyamatosan arra, hogy béna, süket, dadogó, izomsorvadásos, stb . A fogyatékosságommal együtt vagyok az, aki.  „Vagyok, mint minden ember: fenség …” ***

Az életviteli alap teendők kivitelezésének módja más, mint korábban. A nap kezdésénél megkérem a segítőm, hogy mosakodjunk, öltözzünk. Alulra egy vékony fehér, bocs, ne azt. Azt, ami alatta van és a kék blúzt. Talán a szürke nadrág, nincs itt? Á, tényleg a mosásban van, akkor a lilát. Felöltözünk. Közben váltunk néhány szót arról, hogy mi az aznapi tervem. Aztán kérem, hogy ültessen fel. Eddig, az ágyban fekve, horizontális fejmozdulatokra képesen érzékeltem a valóságot. Körbenézve a bal faltól a plafonon át a jobb oldali falig, oda vissza. Aztán felülök -mondhatnám nagyképűen. Valójában felülők, két kar erős emelő fogásával és segítő lendületével. Ülve látom, hogy milyen szépen süt a nap, fehér bárányfelhők és pompás petúniák! Aztán kérem, hogy a segítőm emeljen ki az ágyból, ültessen át „a” székbe. Az emelő hevederében lógva átgurulunk a nappaliba. Ott mindenkit egyformán bűvöl el a negyedik emeleti lakás közepén érzékelhető tér-élmény. A kérésem teljesítése (keljünk fel) félautomatán folytatódik: a segítőm megfésül, fúj rám egy parányi parfümöt, rám adja a szemüvegem, picit feljebb, lazábban, most jó. Köszönöm, nincs mit –de van! Eligazítja a ruhám, kicsit húz a bal karomnál, feljebb a nyakamnál hátul, még egy kicsit, ez sok, most jó és kész is vagyunk. Közben egyszer sem jut eszembe, hogy nem magam végzem el azokat a mozdulatokat, amik a reggeli készülődés egymásra épülő tevékenységsorának rutin elemei. Összehangoltan zajlik a folyamat, majdnem úgy, mintha a saját kezemmel végezném el. Így kelek fel reggelente. Majdnem ugyanúgy, mint mindenki más. Az eredmény majdnem ugyanaz, mintha magam tettem volna. A baleset előtti időkben is előfordult, hogy úgy léptem ki az ajtón, hogy nem voltam tökéletesen elégedett a fizikai és mentális állapotommal. Most, önelégedetlenségem elkerülése érdekében ki sem lépek az ajtón, reggelente. Nem nézegetem magam kirakatok tükrében, nem mosolygok az utca megszokott reggeli szereplőire. Igen! Néha savanyú a szőlő, gyakran édes, időnként muskotályos.

Mi fogyatékosok valamiben mindenképp másként éljük a mindennapjainkat egymáshoz képest is, és az épekhez képest is. De az emberi problémáink azonosak. Vannak jó tulajdonságaink, vannak rosszak, vannak hibáink, értékeink, céljaink, álmaink, kérdéseink, örömeink, bánataink, vágyaink, csalódásaink, sikereink, kudarcaink. A megoldásaink és az eszközeink mások és mások, néha még annál is másabbak. Kellő távolságból nézve mindannyian egyformának látszunk azonosságunkkal és különbözőségeinkkel együtt. Egy közös van bennünk mindannyian emberek vagyunk.

Csodálatos napsütés, felhőtlen kék ég, szép őszi nap. Jó kiránduló idő … délután kirándulok az erkélyre. Még mindig szépek a petúniák.

Csillagok:

* „A fogyatékosság a sokszínű emberi lét egyik formája”. Az idézet a Gyógypedagógiai alapismeretek –című dokumentumból. A szerző neve után hiába kutattam, nem találtam meg.

** Bacsó Péter: A tanú c. filmben hangzik el:

Logopédus: Elég! Pösze!
Pelikán József: Ezt még sose mondták nekem.
Logopédus: Nekem elhiheti. Otrombán pösze.

Pelikán József: Ne tessék ezt mondani.
Logopédus: A tények makacs dolgok!”

*** idézet, Ady Endre: Sem utódja, sem boldog őse … című verséből

 

A KÁNIKULA ÉS A HŐKÖZPONT

Tombol a nyár! 36° árnyékban, de sehol egy árnyék! Mindenhol masszív kánikula!

Nálam is forr a levegő, égnek a vonalak. Sok ismerős kérdez, közöl, izgul, aggódik, panaszkodik nagyjából így:

  • Hogy vagy? Hogy bírod ezt a hőséget?
  • Végre itt a te időd!
  • Gondolom, nem fázol … mi majd’ megdöglünk itt és itt… (a helyszín szabadon választható, mindenhol kibírhatatlan!)
  • De legalább neked most jó! –szokták mondani.

… és valóban! Nekem jó, apró működési zavaraimmal együtt. 

Aki nyakát szegte –jó magasan, mondjuk a nyaki négyes csigolyánál - a 28-30 °C foknál magasabb hőmérsékletet nem szeretheti következmények nélkül. Most mégis jó, mert a 28 °C –ra hűtött szobámban, nyakig lelkiismeret furdalásban ülve rovom a sorokat, válaszolok az értem aggódó érdeklődőknek és együtt érzek a Balatonban dagonyázva szenvedőkkel. Lelkiismeret furdalásom oka, hogy a légkondicionáló használatával növelem az amúgy is katasztrofális környezetszennyezést. Ma is olvastam, hogy a kánikulai napok elektromos energia felhasználása megegyezik a leghidegebb téli napokéval Magyarországon! Mi lehet a nálunk fejlettebb országokban? Ugyanakkora energiával hűtünk nyáron, mint amekkorával fűtünk télen és a helyzet csak fokozódik! Soványka, önző mentség részemről, hogy rosszul működik a hő-központom és 30 °C fölött belázasodom…

Miért megy fel a lázam a melegben? Igyekszem egyszerűen elmagyarázni ezt a bonyolult folyamatot. Mérsékelt tudományossággal írom le, hogyan működik, hogyan nem működik a sérült hőszabályzó rendszer. Minden ember hőháztartásának szabályozó központja az agyban, egész pontosan a hypothalamus-ban van. Itt van a fő főkapcsoló, de az al-főkapcsolók, a kapcsolók sokasága, a biztosítékok ezrei, és a kábelkötegek tízezrei a nyaki gerincvelőben húzódnak. A hypotalamus-hoz a sérült gerincvelőn át vezet az út nagy része, oda is vissza is. Nem meglepő! Eddig is tudtuk, hogy a dolgok agyban dőlnek el! Testünk hőszabályozásának bonyolult rendszere, az elektromos hálózatokhoz hasonlóan működik. Ha a főkapcsolók, elosztók, biztosítékok bármelyike elromlik, vagy lekapcsol, akkor a tőle függő, árammal működő kütyük működése megszűnik, de legalább is meghibásodik!

A saját hő-érzékelő főkapcsolóm a baleset pillanatában lekapcsolt! A tudomány mai állása szerint: véglegesen! A testemben nincs többé megbízható hő-érzékelés és hőszabályozás! 

A 30-36 fokos kánikulai hőség alaposan próbára teszi a gerincsérültek amúgy is béna lábakon álló hő-kiegyenlítését. A hűtéshez, jól szabályozó központi egységre van szükség, amelyik képessé teszi a szervezetet a külső hőmérséklethez történő folyamatos, alkalmazkodásra, vagyis biztosítja testünk 36,2 - 36,5 ° közötti állandó hőmérsékletét. Hőszabályozó rendszerünk működése a hűtőszekrényéhez hasonló. A főkapcsoló lekapcsolása után, nem hűt! Gyertyával tudunk világítani a sötét hűtőbelsőben, annyit mindenképp, hogy megtaláljuk ennivaló kedvenceinket. Gerincsérült testünkben is pislákolnak lángocskák. Mentik, amit tudnak. A hő-szabályozó rendszerünk minden résztvevője erőlködik. A szívünk, az ereink is próbálnak megtenni minden tőlük telhetőt az egyensúly fenntartása érdekében, de a rendszer egésze nem működik. Egy darabig bírják a hőmérséklet tartását a hűtőben vacogó élelmiszerek, mélyhűtött húsaink olyanok, mint a hűtőtáskákban a jégakkuk. Tartják magukat, de egy idő múlva felmelegszenek a külső hőmérsékletre. Aztán szép lassan elkezd bomlani a zacskóba zárt fehérje. Nem folytatom a krimi és a fantasy világába vezető kalandtúrát, a valóság izgalmasabb …

Hőháztartásunk egyensúlyát különböző, automatikusan működő reakciókkal tartja fenn a testünk. Kánikulában az alapvető hő-leadó módszerek akaratunktól függetlenül aktivizálódnak. Ilyen például a léghűtés, a légutakon keresztüli légáramoltatás. A beszéd, a levegővétel hő-leadást, hűtést eredményez. bl_106_ventkuty.jpg

A kutyák nem restellnek kinyújtott nyelvvel, nyitott szájjal lihegni a hideg konyhakövön, csak azért, hogy hűtsék magukat. Egyes kutyák nem lihegnek, pláne nem a konyhakövön. Ventilátoros hűtéssel lobogtatják fülüket a légkondicionált szobában!

A gerincsérült ember egy darabig jól érzi magát a melegben, még egy kicsit tovább is bírja, mint izzadt, izgő - mozgó embertársaink. Ebben jó partner egy másik - automatikusan működő - reakciónk, a hősugárzás. Béna testünk, a 36,2 °C nála alacsonyabb hőmérsékletű közegben elkezdi leadni a saját hőjét, alkalmazkodva a külső hőmérséklethez. Ez, bár jó érzést kelt, valójában fokozza a zavart. A sánta, hűtőszekrényes hasonlatnál maradva, az áram-felvételi egység hibás működése esetén szekrényünk látványosan havasodik, jegesedik, hangosan morgolódik és egyre kisebb hatékonysággal hűt. Szép lassan fűtőszekrény lesz a hűtőszekrény. Ilyen esetekben máris kezdjük a kipakolást, együnk, igyunk és közben tervezzük meg, mit kezdünk a hirtelen felfalhatatlan élelmiszer tartalékkal.

Szervezetünk leghatékonyabb, a túlmelegedést megakadályozó, önhűtő reakciója a bőrön keresztüli izzadás. A párolgást kiváltó mechanizmus - a sérülés következtében - nálunk nem működik. A magas nyaki gerincsérültek nem képesek verítékezni, izzadni. Az izzadás és természetes velejárója az izzadtság, nem tartozik a kellemesen megélhető testi reakciók közé, de nagyon fontos eleme a hő-kiegyenlítésnek. Bárcsak tudnék izzadni! - sóvárgunk mi. De utálom, hogy megint lucskosra izzadtam magam!- elégedetlenkednek ők. Nincs választás!

Kánikulában, amikor másokról szakad a víz egy pólóban, rövid-nadrágban rajtam pedig két póló, kiskabát, sál és takaró van - igaz, a vékonyabbik - kezdek feszengeni. Valami furcsa! Valami nincs rendben!  Egy idő után „mintha” érzésem támad. Mintha melegem lenne. Rendszerint meg is kérdezem valakitől „szerinted, melegem van?”„milyen itt, most a hőmérséklet? ” Aki ismer, nem csodálkozik. Aki jól ismer, már bontja is rólam a melegítő sál rétegeket, vagy diszkréten rám terít még egy sort az állandóan nálunk levő nagy mennyiségű tartalékból. Aki nem ismer, és ezt a jelenséget sem ismeri, csodálkozhat az előbbi kérdések hallatán. Miért jó tudnunk az adott hely pillanatnyi hőmérsékletét –ez lehet akár a saját szobánk is? Az agyunk veszi a kérdésünkre válaszul elhangzó hő-információt és továbbítja a hypothalamusban levő szabályzó központba. Aztán úgy működik minden, ahogy tud.

Mi, a gerincsérülésből adódó hibás szabályozás következtében a kánikulában túlmelegszünk. Nálam a határ a 30°C. Az e feletti hőmérsékletnél emelkedni kezd a testhőmérsékletem és belázasodom.  Ezt a lázat tipikus jelenségek kísérik: a halántékomnál szorító - semmi mással össze nem téveszthető - fejfájás, ólmos fáradtság, különös hallászavar. Mintha a két fülemet egy hajszálvékony fémfóliából hajlított vékony cső kötné össze és az folyamatosan, magas hangon csörögne, zizegne, sisteregne egyidejűleg, egy parányi üveghanggal vegyítve. A 37,5 ° körüli hőemelkedésnél már elég erős a hangzavar. A 38,5 fokos láz, a fokozódó hangzavarral, a káposztalével töltött fejjel, kimondottan rosszul viselhető. Ezt a láztípust centrális láznak hívják. A centrális láz, a központi idegrendszer sérüléséből adódó működési zavar. Lázcsillapító tablettával, injekcióval nem, csak fizikai hőelvonási módszerekkel csillapítható. Jöhet a vizes borogatás, népiesen priznic! Pontosan úgy, ahogy nagyanyánk csinálta gyerekkorunkban. Egy lavórba, nem túl hideg víz, bele nedvszívó rongyok, jól kicsavarva, jöhetnek vádlira, csuklóra, nyakra-főre. Nem! Nem! A nyakamat és a „főmet” nem borogatjuk, csak időnként áttöröljük a priznichez használt vizes ruhával. Ez egy kis „mű verejték” a forró, lázongó bőrfelületekre. A szoba enyhe légmozgása felszárítja a nedvességet és végre valami kellemesen hűsítő érzés.  Ha makacs a láz és nem indul el lefelé egy jó fél órás borogatástól, akkor jöhet – nagyon óvatosan - a vizes lepedő. Idáig egyszer jutottunk el, még kezdő nyaktörött koromban. Rémes élmény! Gondos odafigyeléssel megelőzhető a magas láz. Mi, 38 fok körül kezdjük a vizes borogatást. Figyeljünk igyunk nagyon sokat és borogassunk időben, a centrális láz nem barátunk! … más lázakkal ellentétben.     
letoltes.jpgLéteznek kellemesebb, passzív hűtő módszerek. A családtagoktól, barátoktól, ismerősöktől érkező fotók, videók, élménybeszámolók tömege a vizekről, a strandolásról, pancsoló gyerekekről, a hegyekről, a havakról, gleccserekről, jégszobrokról, havas, fázós emlékek. Vannak szájon át fogyasztható hűsítő élmények is! Fontos is, hogy sokat igyunk. A jeges limonádé citrommal, mentalevéllel (jég és menta nélkül is jó), a mentából főtt meleg tea, sok gombóc fagyi, egy pohár gyöngyöző, hűs …

 

... de sötét lett hirtelen! Még csak 5 óra… úgy látszik, beválik a meteorológusok előrejelzése! Ki hol van? Anyu itthon, a gyerekek szanaszét, a húgomék ma indultak nyaralni, biztosan átbuszoztak már a viharon. … hogy? … mit írnak a neten? Átlépte a vihar az országhatárt! 90 km/órával jön! Tetőket bont meg a szélvihar. Fákat csavar ki a földből, tövestül! Itt is zeng az ég, csapkodnak a villámok körös körbe. A globális felmelegedés tereprendező hatása szürreális! Hív egy ismerősöm, Fertőszentmiklóson egy órája nincs áram, beton cölöpök dőltek ki, mintha vékony botok lettek volna. Ömlik, szakad az eső. Innen 200 km, nyugatra. Keleten felhőtlen égbolt, zavartalan a kánikula, alig várják várják az enyhülést. Mekkora különbségek ebben a kis országban, ahol nincs is távolság … vagy mégis?

A fejem még erősebben zúg, zavarodottan működik benne minden. Feszült vagyok, mint az apróbarmok voltak a vihar előtt nagyanyámék baromfiudvarában. Csak verdesni nem tudok, pedig majd’ szétcsattanok! Megkönnyebbülést a leszakadó eső hoz majd. De jó! Látom, hogy Újbudán már zuhog! Mindjárt itt is … Régen is így volt ez?

A hőségnek befellegzett a láz is megszűnt. Kezdődik az Életnek nevezett 4D-s folytatásos regény, következő hős-története! Takaró-hegyek már előkészítve…

bl_106_vihar.jpg

UTAZÁSI KEDV

JÓ EGY KICSIT MÁSHOL LENNI… MOST KÜLÖNÖSEN ÉRTÉKELNÉK EGY KIS VIZET, LEHETNE AZ AKÁR … TENGERPART IS.  A VÍZ FÖLÉ HAJLÓ SZÁZTAGÚ PÁLMAFÁK ALATT BÉKÉSEN MARGARITÁT KORTYOLGATNÉK … KÖVEKET, KAGYLÓKAT GYŰJTÖGETNÉK … 

65.jpg

Erre a helyre gondoltam a kezdő sorokban, de nem ugyanerre a partot övező pálmasorra. 20 éve ugyanitt – néhány méterrel közelebb a parthoz- hatalmas öreg pálmák százai álltak és dőltek a tenger felé, az uralkodó szélirány maghatározta valószínűtlenül meredek szögben. Lélegzetelállítóan szép látvány volt. A pálmák egy megállíthatatlan vírusfertőzéstől megbetegedtek és 2-3 év alatt kipusztultak. Ez a kép néhány éve készült, az utódokról és azok utódaikról.  Öreg indián több generációra tervez! Mexico – Ixtapa.
De! élményekért nem kell távolra menni. Visszagondolva, mekkora dolog volt elbiciklizni a hatvanas években a Tómalomhoz, Sopronnál, a Balfi erdőn keresztül? Volt ott kullancs bőven, de akkor még nem fertőztek. Átúszni a tavat oda-vissza … (nincs 1 km, de számit ez?) … titkolni a szülők elől, aztán menőzni a hírrel a suliban. Egyszerű kerékpárom volt, a váltó …? Edit húgom, legfeljebb. Otthon rántott hús, uborkasaláta, petrezselymes újkrumpli, süti … hm!
Az erdélyi utazások, hogy csapongjak egy kicsit …  ’56-tól, 2 évente hazamentünk édesapám szülőfalujába, majd egyre nagyobb távolságra. Ott töltöttünk 1-1 hónapot. Micsoda utazások voltak azok. Eleinte két szülő, 11 csomag, két gyerek MÁV-val, vámmal! + egy táskára való hivatalos papír! Bátorság-próba!
Később -akkori férjemmel- Görögország busszal, gyerek nélkül. Még később repülővel és gyerekkel … Pazar! Csodák!
Amikor részem volt nagy utazásokban gyakran gondoltam arra, hogy csak legyen ez így sokáig, tudva, hogy egyszer ez is véget ér!  A hazaérkezések után –lehetőleg, még aznap- lementem a Dunához, vagy felmentem a várba. Egyszer leszaladtam a vecsési lakásunk közelében levő búzatáblához, ahol egy hónapja még ringott a mező, zöldfülű kajla napraforgók ácsorogtak hosszú tömött táblában. Mire visszajöttünk learatták a gabonát, elpotyogtatva álltak a szalmabálák és már nagy virággal sárgállott a csalfa napraforgó. Valahogy úgy, mint Bächer Anna festményrészletén:

65_2.jpg

Ez ma már minden szempontból történelem.
A baleset után is utaztunk, utazunk. Nem úgy és nem oda, de utazunk. Egyébként is, a nagy dolgok egyszeriek és ismételhetetlenek. Ez a látvány örömteli sokk volt – pár éve - Győr felé menet. Ilyen képet korábban Hollandiában láttam, itthon még nem. 

65_3.jpg

Most is van egy titkos uticélom … dolgozom a csillagok megfelelő  együttállásán. … két ember nem is elég. 

OLVASOM, HOGY JELENTŐSEN CSÖKKENT A MAGYAROK UTAZÁSI KEDVE. Megjegyzem: az enyém nem csökkent. Lehet, hogy másoknál sem a kedvben van hiány?
Egy Budapesti kissrác újságolta, hogy másnap is kirándulni megy a nagymamájával. Előző nap is voltak a Margitszigeten metróval és villamossal. Holnap metróval és busszal megyünk … hova is, Mama? … viszünk szendvicset meg vizet … Te voltál már a libegőn? –kérdezte tőlem, közbevetőleg. Elgondolkodott egy pillanatra, hogy lehet libegőzni kerekesszékkel? De ez nem ő dolga …
A legközelebbi kirándulást a  Duna-partra tervezem, itt Ujpesten. Legurulunk, eszünk két-két gombóc fagyit, közben nézzük a barátságossá karcsúsodott folyót, a húzó evezősöket, élvezzük a hűs dunai szelet, visszadobunk/elropogtatunk néhány dunakavicsot, lehet választani …

vagy: vagy:
65_4.jpg 65_5.jpg

Ha kedvem lesz, indulhatunk! …ha nem lesz elég „kedvem” nem eszünk sem fagyit, sem  dunakavicsot. Ez esetben spórolunk a fogorvosi költségeken is, + négy BKK vagy BKV jegy minimum! Lassan csak  összejön az az utazási kedvre való!