Antal Zsuzsa blogja


ÉVZÁRÓ 2017 ÉVNYITÓ 2018

2018. január 31. - Antal Zs

ÉVZÁRÓ 2017 ÉVNYITÓ 2018

Ez az írás önző szándékkal készült. Elsősorban azért, hogy vessem le magamról a tavaly terheit és őrizzem meg a tanulságait. Legyen kéznél, valami kézzel fogható, ha úgy érzem, visszanéznék. Másodsorban azért, ha Valaki valamikor megismer egy idősödő nőt, aki ül a székében itt, vagy ott és közben beszél, vagy ír, vagy nem csinál semmit, csak mozdulatlanul küzd a kínjaival azért az életért, ami a kínokon túl van és ez a nő pont olyan, mint én, akkor egészíthesse ki a képet ezekkel az oldalakkal, ha úgy gondolja. Ez is én vagyok.

  1. december 31. van, az év utolsó napja. Ragyogó napsütés! Fűtés kikapcsolva, napszemüveg az orromon! Tökéletes alapja a szilveszteri hangulatnak. Egész nap, változó gyakoriságú és intenzitású durrogás és kutyaugatás jelzi, hogy vagy vadászat van a környéken, vagy meccs a Szuszában, vagy beindult a nagy szilveszteri petárdázás. Az első tipp biztos nem, sehol egy erdő. A középső verzió is kiesik, nem volt szurkolói vonulás rendőri felvezetéssel. Marad a Szilveszter! Miért petárdáznak már délelőtt? Délben köszöntik az éjfélt? El vannak ezek tájolva.

Ma ilyen nap van, mindenki durrog, pufog, ugatja, mondja a magáét. Én is. Látszólag összefüggéstelenül. Ez egy ilyen év. Mindjárt vége!

Sürgető a kérdés, miért a féktelen őrjöngés és duhajkodásra törekvés szilveszterkor?  Csapjunk bele annyira, hogy a hatás lehetőleg tartson jó sokáig, évek múlva is lehessen emlegetni, ha nem a saját emlékezetünkből - mert az valahol megszakadt-, akkor a mások emlékeiből táplálkozó, folyamatosan alakuló történet folyamban úszva! Van esély rá, hogy a társaság egy része eszméletlenre szórakozza magát. Megváltoztak az idők! Nincs jogosítványom, várom az automatán közlekedő, vezető nélküli autók térnyerését. Másnap majdnem mindenki másnapos, kivéve a Valakiket és a gyerekeket. Ők sosem másnaposak, egy két országosan és mélyen sajnálatos felelőtlen toxikológiai véletlen kivételtől eltekintve.

Azt veszem észre, hogy jelentősen csökkent az ingerküszöböm. Nem tartom szórakoztatónak azt, ami szerintem nem szórakoztató. Más küszöbökkel is iszonyú a viszonyom. Megváltozott. Korábban 99 lépcső le és fel, napjában többször, meg sem kottyant. Ma bármilyen alacsony egy küszöb, az nekem magas. Ha át akarok jutni egy pár centis magasságon, vagy kedvem van elmenni valahova, elkezdek segítségláncot szervezni. Hegyeket mozgatok. Szíveket és köveket olvasztok, vagy török, ahogy az alkalom megkívánja. Nincs túl sok lehetőségem. Kemények a feltételeim. A Segítő nélkülözhetetlen. A bénaság mohó! Sokat kíván. Hatalmas autót, hatalmas empátiát, toleranciát és kitartást igényel, minden oldalról. Nem úgy van az, hogy hívok egy Taxit és jön, beszállok, elvisz. Nem! Hívom a szállító szolgáltatókat. Kérek, magyarázok, centiken dilemmázunk, a kerekesszék külső méreteinek centijein, várok, mérnek, erősködök, mondom a magamét. A másik oldal is mondja a magáét. „Értsem meg, hogy másnak fontosabb a speciális autó, mint nekem, mert ő iskolába megy, vagy dolgozni”. Hiába mondom, hogy én is iskolába mennék! Dolgozni! Megértő emberek vagyunk! Ő azt mondja, megért engem, én azt mondom, megértem őt. Fogalma sincs! Fogalmam sincs! Megértéssel nem megyek sehova! Olyan, mint a „lájk”. „Sajnálom, hogy nem tudtam segíteni!” A vonal már üres, magamnak teszem fel a kérdést, sajnálja? Szándékában volt? Tudja ez az ember, hogy mit jelent a segítés? Tudom én, hogy hol vagyok másokhoz képest? Végül is! Mi kell ahhoz, hogy Valaki hiteles rászorult legyen? Mi kell ahhoz, hogy hiteles rászorult legyek? Verseny, ki bénább a másiknál? A végén garantáltan nincs verekedés! Orvosi igazolás, pecsét, közjegyző! A hatalom hatalmat gyakorol. Valaki gyakorolja a hatalmát.

Tegyük fel, hogy a javamra dönt a döntést hozó! Beindul a csomagoló és a szállító gépezet. Furcsa érzés csomagként közlekedni! Csomagszámba vetten megérkezni valahova, kicsomagolódni és átlényegülni. Milyen szép volt átutazni a városon, állni a dugóban leskelődve nézni az embereket. Kifigyelni titokban, hogy viselkedik Valaki, ha nem gondolja, hogy Valaki látja. Hogy viselkedünk, ha nem gondoljuk, hogy Valaki lát minket?

Ma összerakom az elmúlóban levő évem meghatározóit. Nem konkrétan és messze a teljesség igénye nélkül! A jármű és a szállítás csak ürügy a valami nélküliség, segítő nélküliség jelenségének rögzítésére. Metafora! 

Írva emlékezés közben üzenő ablakok ugranak fel. Az üzenő ablakokban történetek! Valaki ír nekem! Elönt az új évi malac és kéményseprő dömping. Elegem van belőlük! A karácsony és Valentin nap egymással vetekedtek mű kellemességben. Közben kapok egy retro kéményseprő fotót. Személyesen én, Valaki személyes történetével. Mindent lehet! Ez itt az információs társadalom?

Nincs idő, nincs tér! Vagy mégis? „Kérsz egy pohár vizet?” Szól hozzám a Segítőm. „Régen ittál!” Kérek! Jó, hogy szóltál! „Olyan furcsa vagy ma. Rám sem nézel. Mintha sietnél valahova!”. „Érdekes, pedig meg sem fordult a fejemben, hogy elmenjek bárhova is”- reagáltam elgondolkodva, miközben rezzenéstelenül, mereven nézem a képernyőt. Nem mozdítom meg a fejem, nehogy elmozduljon a szemmel vezérelt egerem. Ez itt az információs társadalmi egér! Egy valódi példány vasárnap délben sétált át nagy peckesen, ronda szürkén az erkélyen. Aztán jöttek az egérirtók.  Mit siettetek? Az Óévet siettetem? Ennyire kihallatszik?  Pedig ma semmi okom a siettetésre, van segítőm a nap huszonnégy órájára. A holnap közel sem ilyen ideális, mégis azt várom, hogy jöjjön az Új év! Legyen már vége ennek a hosszú segítőkért sóvárgó, reménykedő, váró, kilátástalan, emésztő időszaknak, ami a testem és a lelkem folyamatos átjáró-házzá tette! A szükségletek, azok szükségletek! A Segítő pedig segítő! Nélküle nincs lét! Senki nem tud egyes egyedül létezni. Mekkora a szabadság? Biztosan egyedül? Biztosan szabadon? Függetlenül mindenkitől? Jó ez? Mire jó ez?

Az egész év folyamatos segítőt kereső nekifeszülésben telt. A rákoncentrálásban nehezen vettem észre, ha valami jó volt! Már a húsvét is elmaradt. Gyakran mantráztam magamban és hangosan, hogy örülök, örülök, örülök! Néha csak percekig tudtam örülni. Néha átéletlenül! Kimerültség? Elfásultság? Nincs történés nyom nélkül. Keresem önmagam! Időnként csak nyomokban találom meg, vagy úgy sem!

Az előbb Valaki megkérdezte „Hogy vagy?” Zavarban vagyok.  Az első reakcióm az, hogy biztos akarod tudni? Hol kezdjem? Hol folytassam? Valahogy így? Szürkén vagyok!A praktikum a legfontosabb! Ne fázzak, ne melegedjek túl, igyak sokat. Menjen be, aminek kell mennie és jöjjön ki, aminek ki kell jönnie. Közben kín és keserv! „Neked semmi nem jó!” Lassan elhiszem. Tényleg? Nekem semmi nem jó? Nem látom. Más a valóságom. A valóságom az alap szükségleteim ellátásának bizonytalansága. Nem érti ezt Valaki, aki nem ismeri a segítségre szoruló ember megoldandóit. Nem is értheti Valaki, aki reggel nyújtózkodva, ásítva felkel, kinyitja az ablakot, hallja az utcazajt, zörögnek a kukások, odaint, visszaintenek, majd elballag a fürdőszobába, belenéz a tükörbe és lát Valakit, aki tetszik vagy sem, a pillanatnyi önmaga. Nem elég nekem a virtuális „mindent lehet?”  

Gyötrődöm és gyötrök másokat. A legkarcosabb harcaimat magammal vívom. Magamon tapasztalom, ha nem vagyok képes átlátni a szürkeségen. Nem tudok a magamtól megszokott módon mosolyogni. A kiszolgáltatottság tapintható. Akkor is, ha érzem, akkor is, ha nem. Mozdulattöredékeket érzek abból, ami a testemmel történik. Nem tudom, hogy melyik részem van jól és melyik nincs? Melyik részemet mozdítsuk és merre, hogy jobb legyen az egész? Nem baj, ha nem látszik jónak, csak az egész egészében ne fájjon! Minden mindennel összefügg akkor is, ha nem látszik, vagy ha nem mondódik ki. Tavaly sokszor volt módom magamban gondolkodni az önállóságomról, az önrendelkezésemről önellátásom hiányában. Tisztábban látom önmagam. Ki látja tisztán önmagát? Van az enyémnél rosszabb helyzet! Jusson eszembe majd, ha jobb időket élek!

Mentek és jöttek a Szilveszterek évtizedeken át. Durrogva, sötétben, előre kiszámíthatóan, másodpercre pontosan. Mire ez a felhajtás? Ettől függ, hogy milyen lesz az új év? Mikor romlott el a múlt év? Az évkezdés első percében! Aszúval koccintottunk pezsgő helyett!  Hárman voltunk. Anyám, a Segítőm és én. Egyikünk sem tudta kinyitni a pezsgős üveget! Ekkora malőr! Mindenképp itt kell lennie Valakinek Szilveszterkor, aki képes kinyitni egy pezsgős palackot!

  1. január 1. délelőtt van. Segítőm nincs. Az éjfél után elfogyasztott fél deci pezsgő mámora elszállt. Az újév józanságában gondolok az Ó évre! Ó de jó, hogy véged! Borzasztó volt. A színe szürke barnás és állaga, mint a kazalba hányt kenderkóc, vízcseppekkel és színes kaviccsal teleszórva! Helyenként virágok kívül belül. Mégsem vonzó. Rémséges volt a krónikus, feszítő, őrjítő segítő hiány! Állandóan Embert kerestem, kerestünk többen is. Szinte mindenki, szinte állandóan. Az augusztus jó volt. Attól nyaraltam, hogy mások nyaralnak. Ezt az érti meg, aki túl van már hasonló helyzeteken. Akinek voltak kilátástalan percei, órái, napjai. Adódtak napok, hetek, amikor azt gondoltam, hogy már túl vagyok a segítő hiány nehezén. Számtalanszor ijesztően hamar kiderült, hogy tévedtem! Honnan vettem erőt ahhoz, hogy újból hirdetést fogalmazzak, telefonáljak, üzeneteket írjak, email-en, messengeren, viberen, sms-ben szervezve a holnapot. A szükség nagy úr! Folyamatosan kértem, magyaráztam, indokoltam és vártam, reméltem, terveztem és bíztam, köszönve köszöntem. Éreztem a saját tehetetlenségem. Dühítő. Mégsem dühöngök. Felesleges energiapazarlás! Nem oldja meg a helyzetem, nem is könnyebbülök meg tőle! Akkor meg miért? Az úgy is lehetetlen, hogy ma este vagy éjszaka Valaki ki ne nyissa rám az ajtót és ne adjon innom és ne ültessen ki vagy be, ne szabadítson meg a testem váladékaitól, ne mozdítson el az ágyban! Lehetetlen! De ki jön? Valaki jön! A nappal könnyebb! Vagy ez csak képzelgés? Éjszaka fárasztóbb a pihenés. A pihenés, vagy, amit annak neveznek, akik tudnak pihenni. Fárasztó és fájdalmas. Kínzó. Nem vágyom több kínban tisztuló gondolatra.

Elképzelem, hogy egyszer csak ülök a székemben és klikkelem szorgalmasan a betűket, kedvemre dolgozom, élvezetből, meg azért is, hogy ne legyen nyom nélküli a tapasztalat. Mellesleg temérdek pénzt keresek vele és könnyedén finanszírozom a bénaságom luxusát! Elfáradtam. Másra vágyom.

Mintha hangokat hallanék. Egyedül vagyok, így hallom a csend hangjait. Sötétben még jobban. Valaki jön? Ajtócsapódás a folyosón. Összetéveszthetetlen hangok… Megérkeztek a segítők! Lencseebéd!

a_01_01_6_masolata_lkics.jpg

2018. január 31. van. Az újév első hónapjának utolsó napja. Abbahagyom, mert máris szépül a múlt. Jó, hogy elmúlt! Csak jusson eszembe…

Beszúrás. Küldés. Ez itt az információs társadalom.

BÉNA ÍRÁS

A négy végtagjára bénult emberek többsége nem tud a saját kezével írni. Aki a C1-4 (Cervicalis=nyaki 1, 2, 3,4. csigolya) magasságában gerincvelő sérülést szenvedett - ritka kivételtől eltekintve - az érintett izmok beidegzésének hiányában nem képes a kezei és a karjai akaratlagos, irányított mozgatására. A C4 magasságában ficamodott a gerincvelőm, hajszálnyira a lehetőségtől, hogy a kezeimmel írni tudjak.

Az írástudáshoz persze a kézmozgatás képességén túl más is kell.  Ezek többségének birtokában vagyok. Fő hiányosságom a gerincvelőm folytonosságágának hiánya.

A sérülés után szinte azonnal a kézírásomra lett volna szükség.

„A bécsi intenzíven történt egy éjszaka. Beszélni nem tudtam, a gégemetszés következtében. Sziszegő hanggal jeleztem a nővérnek, hogy orvosra van szükségem, nagyon rosszul kaptam levegőt. Megérkezett az orvos, akinek nem tudtam értésére adni, hogy mi a problémám. Tanácstalanságában azt kérte „schreiben bitte” és gyors, firkáló kézmozdulataival mutatta, mit kér. Majd pár másodperc múltán, átlátva a helyzetet, minden nyelven és módon elnézést kért.”

A baleset utáni rehabilitáció időszakában - rendes gerincsérülttől elvárható módon  -  ellentmondtam minden olyan diagnózisnak, véleménynek, amelyik azt a jövőképet tárta elém, hogy többek között írni sem tudok majd.  Akkori állapotomat átmenetinek tekintettem és erről igyekeztem meggyőzni mindenkit. Akik ismertek azt mondták, hogy előttem nincsenek lehetetlenek, ha valaki, akkor én biztosan írni fogok. Tudván, hogy ezzel a diagnózissal ez még senkinek nem sikerült, de ők ismernek engem, én majd bebizonyítom! Dacolva, sőt szembefordulva a tényekkel, arcul mosolyogtam az orvosi protokollt és annak hirdetőit. Nagy energiákat fektettem az írás újra tanulásába. 

Kezdő sérült koromban két kezdő gyógytornásszal találkoztam, akikkel lelkesen világmegváltó elszántsággal dolgoztunk az írástanulás projekten. A napi 2x2 óra gyógytorna felét erre fordítottuk.

Az előkészületi szakasz több alfejezetre oszlott. A nulladik lépcső az volt, hogy olyan testhelyzetet alakítsunk ki, amelyben képes lehetek az írásra. volt. Az elektromos ágyban ültem, hátam kitámasztva, körülöttem tizenhat párnából épített párnahegység, előttem az ágyasztal, rajta papír és ceruza. Az ágyon volt még több féle rögzítő anyag, szalag, madzag, rongy, abból a célból, hogy a karom és kezem különböző részeihez rögzítsék a ceruzát.  Ennyi kiegészítővel még nem volt tökéletes a pozitúra, amikor a türelmem felmondta a szolgálatot és bár számtalan párna, ragasztó és ötlet volt még arra, mit hova tegyünk, hogy stabilabb legyen a számomra egyre bizonytalanabb helyzet mondtam, hogy elég volt! … mára! Másnap készítettek hőre lágyuló műanyagból, a karomra formált kék bársonnyal bélelt citromsárga kéz-sínt, ami a betűvetésben nem vitt előre, de kiválóan tudtam  -volna - verekedni vele. 

A/4 –es lapokon kezdtem el a gyakorlást, az első lépések az ívek formálásai voltak. A módszer kísértetiesen hasonlított az általános iskola első osztályában tanítotthoz, de a haladás ideje és a fejlődés tendenciája meg sem közelítette a kisiskolásokét. A béna kéz, a hatalmas akarat és koncentráció ellenére sem tudta teljesíteni az agyamból induló parancsokat. Fejben tökéletesen meg volt a mozdulat, tudtam, mit és hogyan szeretnék „írni”, de az izmaim nem engedelmeskedtek. Ha rendben volt néhány milliméter, akkor a folytatásnál megindult a kezem lefelé és szaladt az ív a vonalakon át, akár a lap aljáig. Több spirálfüzetet teleírtam a betűk részleteit szimbolizáló jel töredékekkel, de a nevemet több ezer próbálkozás után sem tudtam kétszer egymáshoz hasonlóan leírni.

Egy este átgondoltam, hogy közel fél év gyakorlással, több módszer kipróbálása után, honnan hova jutottam?  Ha merek tárgyilagos lenni, látnom kell, hogy az első és az utolsó aláírás próba között nincs különbség. Gyakorlással nem fejlődik az írásom minősége. A gyógytornászaim a saját kudarcuknak élték meg azt, hogy nem tudták kihozni belőlem a lehetetlent. Elfogadták a döntésem, de nem értettek egyet vele. Azt az érzetet, ami a történések mögött zajlott, vagy éppen hogy nem zajlott, nem tudtam jól elmagyarázni.

Nem volt könnyű belátnom, hogy  - jelen fizikai adottságaimmal -nem tudok írni.

Ösztönszerű volt az igényem arra, hogy az első szó, amit megtanulok leírni, az a nevem legyen. Sejtésem sem volt arról, hogy mitől menteném meg magam és a környezetem, ha legalább a nevem, vagy valami aláírást szimbolizáló jelet tudnék papírra vetni, többször egyformán, de legalább hasonlóan. Hihetetlen mennyiségű energia, utánjárás, tudakozódás, segítség, megaláztatás, pénz és Közjegyzői Okirat volt és lesz szükséges a saját kezű aláírásom helyettesítésére. Az elmúlt években ezer meg egy papírt kellett volna- aláírnom, hivatalos iratok tömkelegét. Eleinte tanácstalanok voltunk abban, hogyan helyettesítsük, a saját kezű aláírásom. Később jogászok, sorstársak és a józanész segítségével megtanultam uralni a helyzetek döntő többségét. Ma is van olyan ügyem, ami tizenkét éve rendezetlen, még nem tudtuk megoldani a gordiuszi csomónkat * Már tanulom a kardforgatást, hátha azzal sikerül átvágni a csomót! Békésen, de határozottan …bl_111_gordiuszi_cs.jpg

A pontatlan, vagy nem értelmezhető jogi szabályozottság, az emberi tudatlanság, a tájékozatlanság, a nem megfelelő hozzáállás számtalan vicces és annál sokszorta több kellemetlen, megalázó helyzetet idézett elő a mindennapok gyakorlatában írásképességemből fakadóan. A gyöngyszemek egy részét már leírtam egyszer dr Filó Mihály: Párbeszéd a halálról c. könyv egy fejezetében:

„Írás és mozgásképtelenségem okán, kollégáim intézték a nyugdíjazásom. Sokszor, sokakkal vitatkoztak hónapokon át. Már azt gondoltuk, hogy az utolsó lépés megtétele előtt állunk, amikor a következő furcsa helyzet állt elő „A” hivatalban: az ügyintéző ült az igazolásaim, bizonyítványaim, köztük a felsőfokú végzettségeimet is igazoló papírjaim fölött.  Hosszas gondolkodás és vitatkozás után úgy döntött, hogy, ha a „hölgy” – mármint én - nem tud írni, tegyen oda három ikszet és vége a procedúrának.” A kollégáim nem mesélték el ezt a történetet. Véletlenül tudtam meg.

„A bankos dolgom is említésre méltó. Saját lakásomban, a bankosok előzékeny közreműködésével nyitottam folyószámlát. Aláírásom: (mint korábban már sokszor) szóbeli meghatalmazás, plusz két tanú és aláírhatta a meghatalmazottam. Évekig rendszeresen folyt ilyen módon a számlakezelés.

Majd jött a pénzmosásról szóló törvény: minden számlatulajdonosnak adatokat kellett egyeztetni. Ezt a meghatalmazottam nem tehetett meg helyettem. Zárolták a számlám. Elmentem egy kisebb küldöttséggel a bankba. Nem kis riadalmat és feltűnést keltettünk. Jött egy kedves, készséges hölgy, elmondtam, miért jöttünk el személyesen, meghatalmazottakkal, tanúkkal. Összerakta a papírjainkat és az információkat, aztán elnézést kérve elment az adatokat egyeztetni. Fél óra múlva visszajött és mondta, hogy a jogászaik álláspontja szerint közjegyzői okiratba kell foglaltatnom a meghatalmazást, hogy ők bejegyezhessék a szükséges változtatást, esetemben, az útlevél számom. Addig zárolva kell tartaniuk a számlán lévő összeget. Hiába kértem, hogy jöjjenek le a jogászaik, vagy bárki a bankból, mert itt vagyok, azonosítsanak, hivatkoztam arra, hogy a számlanyitás is hasonló körben történt részünkről, mint ahogy itt vagyunk, néhányszáz ügyletet lebonyolítottunk az óta. Pár napja úgy tájékoztattak telefonon, hogy személyes megjelenésem esetén feloldják a zárlatot. Vártuk a döntést a nyári kánikulában hidegre hűtött gyönyörű aulában, ahol alig lézengett néhány ember, főleg ottani alkalmazottak. Újabb félórás jogászi tanácskozás után sem változtattak álláspontjukon. Megalázottan, kétségek között, dolgunk végezetlenül jöttünk haza. A hölgy kedves volt: sajnálatból, jó érzésből megoldotta, hogy hozzáférjek a pénzemhez. Tájékoztattak arról is, hogy számlám megszüntetését, közjegyzői okirattal tehetem meg. Végül mindenért kárpótolt, a napsütötte Andrássy út nagyvonalúságának lenyűgöző élménye.

Pár héttel később kaptam egy postai csomagot. A postás feljött a harmadikra, a csomagommal a kezében. Írásképtelenségem felfedve ajánlottam, hogy sajátkezű aláírás helyett, itt előtte adok szóbeli meghatalmazást, írásban, két tanúval igazoltan, orvosi igazolást mellékelve. Tanakodott, felhívta a főnökét, döntöttek, hogy vigye vissza a csomagot. Az az illető veheti át a küldeményt, akit postai meghatalmazással erre meghatalmazok! Sajnáltam a postás srácot, ez volt élete első munkanapja.” 

Az elmúlt 16 évben nagyon sok aláírási krízishelyzetet éltem át és oldottunk meg.  Legutóbb ez év elején (2015. 03. 02) kaptam egy levelet egy országos hatáskörű intézménytől, amelyben - sokadszor-  is leírták, hogy el tudják fogadni, ha s.k. aláírás gyanánt egy X-et írok a kipontozott vonal fölé. … és én, még ennek az igazán gáláns ajánlatnak sem tettem eleget. Kerülő úton - segédeimmel - üzentem, hogy szíveskedjenek figyelemmel lenni az aktám széljegyzetén levő főigazgatói bejegyzésben foglaltakra, mi szerint: s.k. aláírás alól főorvosi igazolással, szakhatósági felügyeleti pecséttel, „állapota végleges” megjegyzéssel felmentett vagyok. 

Sokunk esetében az írás képtelenség nem azonos az írástudatlansággal! Előbbi - a tudomány mai állása szerint – nem orvosolható.

* Balázs János: A gordiuszi csomó

A FOGYATÉKOSSÁG

                                                                                                          dr. Könczei Györgynek ajánlom

Eső utáni, kellemes nyári kora-este. Egy konferenciáról indulunk hazafelé. A konferencia témája a fogyatékosság volt. Az előadások után beszélgetés, búcsúzkodás, elköszönés.

A hazaindulás előtt bemegyek két fiúval a női mosdó előterébe, diszkréten leeresztjük a veséim termelte sárga folyadékot, körülöttünk lányok jönnek, mennek. Mindenki barátságos ismeretlenek és ismerősök. Mindenki mosolyog. Kikerekezünk az autóhoz, átültetnek az anyósülésbe, becsatolnak. ... ahogy felnézek, egy kis darabot látok a közelben álló nagy fa koronájából. Háttér a kék ég. A lombbal incselkedik a szél és játszanak vele a napsugár nyalábok. A levelek illegetik magukat hol a zöld, hol az ezüstös felületüket mutatják. De szeretem ezeket a színeket, ezt a fényt, ezt az illatot. Jó itt lenni ezen a nevenincs helyen. … a fiúk közben gondosan szétszedik a székem, bepakolnak, keksz, pár korty víz, rágó, indulás. Lassan jövünk át a parkolón, meglátok egy autó mellett álló, az induláshoz készülődő , elgondolkodva pipázó urat … nem tudunk visszamenni, hogy üdvözöljem, állnak mögöttünk. Akkor végleg elhatározom, hogy még ma este elkezdem írni  …  

… írni szeretnék a fogyatékosságról - már régóta. Pár mondatot. Igazat, valódit, egyszerűt, érthetőt. Hitelesen. Első kézből. A fogalom annyira egyértelmű!  … vagy mégsem? Tegyünk egy próbát: kérdezzük meg néhány embertől, tudja-e mi a fogyatékosság? A legtöbbjük azonnal igennel válaszol. Ha megkérjük, hogy fogalmazza meg konkrétabban, már nem jön kapásból a válasz…  

Az emberiség több mint 7 milliárd fős közösségének a tagjai sokfélék. A hatalmas arctalan sokaságban 1 milliárd a fogyatékos ember él. Területenként nagyon eltérő arányban. Az adatok pontatlanok. Nem könnyű megszámlálni azonos időben ennyi embert, miközben a föld forog, a lakosok jönnek, mennek, vízen, földön, levegőben. Minden és mindenki állandó mozgásban van. A számok felfoghatatlanul óriásiak. Pontatlanságukkal együtt azt jelzik, hogy a fogyatékos emberek létszáma olyan nagy, hogy helyzetükkel a világnak, az egyes társadalmaknak foglalkozniuk kell.

Az egyes embercsoportok – társadalmak - működése bonyolult összefüggésrendszer. A működés szabályait törvények írják le. A törvényekben és más szabályokban sajátos módon tükröződik vissza a társadalom tagjainak gondolkodásmódja, hozzáállása, elvárásai. Létezik egy általánosnak elfogadott létforma, működési szint, minőség, egészségügyi állapot, amely épnek, normálisnak tekintendő. Akik adottságaik, képességeik, egészségügyi állapotuk következtében a normálistól eltérő módon élnek, ők a fogyatékosok. A természeti, társadalmi és technikai változások, folyamatosan formálják az általánosan megfelelő ép képet ezzel párhuzamosan a fogyatékos képet is. Van egy másik rendszer, amelyik a maga íratlan törvényeivel működteti a világot. Az emberi érzések, az emberi kapcsolatok rendszere, amit az elfogadás, a jó hozzáállás, a tolerancia, a nyitottság és a szeretet vezérel.

Nem szerencsés a megkülönböztetés: épek és fogyatékosok. Éles határvonalat húzni a kétféle élethelyzet között lehetetlen. Bár sokan tagadják azt, hogy valami lehetetlen. Én is.

Vannak helyzetek, amelyekben a fogyatékosság ténye látványosan egyértelmű. Ha valaki nem tudja megfelelően mozgatni a kezét, lábát, nem hall, nem lát, nem, vagy rosszul beszél, inkontinens, nem érti és/vagy nem tartja be a normálisnak elfogadott viselkedési szabályokat, mentális problémákkal él, esetleg több hiányossága van egyidejűleg, akkor ő biztosan fogyatékos - a ma elfogadott viszonyrendszerben. Ha nem ezeknek a képességeknek, tulajdonságoknak a hiányát, vagy többletét, egyensúlytalanságát tekintenénk fogyatékosságnak, hanem az élethez viszonyulás más kérdéseit, akkor más –most normálisnak minősülő – embertársaink lennének a fogyatékosok. Például, akinek lila haja van, vagy három füle, akik nem viselnek ruhát, a két lábukkal táplálkoznak, kézen állva sétálnak és a normális emberek számára – számunkra - ismeretlen módon kommunikálnak a harmadik fülükkel … itt alapos a képzavar. A hajuk színe nem lila … zöld.

A fogyatékosság megfogalmazásának sokadik sikertelen próbálkozása után elkezdtem szakirodalmat keresni, szamárvezetőt.

Az Értelmező szótár szerint, a „fogyaték” katonai műszó. Háborúk idején a készlet, megfogyatkozását jelentette (beleértve a létszámot is).  … hát igen! Darab, darab. Bevetnek több ezer járművet és több tízezer katonát. Majd a háború kitermeli magából a sok összetört fegyvert épületet, betont és vasat, valamint a sok sérült, fogyatékos civilt és katonát.

A WHO meghatározása szerint a „fogyatékosság” a normális emberi léthez szükséges tevékenységek végrehajtásának akadályozottsága vagy képtelensége”. Itt erősen tisztázandó, hogy mit értünk a „normális emberi léthez szükséges tevékenységek” alatt.

A Wikipédiában is megnéztem. A szóenciklopédia sem tökéletes, de szokott segíteni. A fogyatékosság hosszan tartó fizikai, értelmi, pszichoszociális vagy érzékszervi károsodás, amely számos egyéb akadállyal együtt korlátozhatja egy adott személy teljes, hatékony és másokkal egyenlő társadalmi szerepvállalását. … hát? itt nem a normális, hanem „másokkal egyenlő” az összehasonlítás alapja. Vajon, kik a mások? 

Tépelődtem. A fellelt anyagokkal nem vagyok elégedett, jól megfogalmazni nem tudom, mit tegyek? Megint tegyem félre? Keresgéljek? Gondolkodjak? Mire várok? A helyzet körülöttünk, amúgy is nagyon bonyolult mostanában. Adnék egy esélyt annak, hogy valami tisztázódjon, árnyalódjon, közeledjen. Újraírtam, átírtam, kitöröltem, megint kezdtem ... dünnyögtem és egyszer csak elém gurult 8 szó és egy pont:

 A fogyatékosság a sokszínű emberi lét egyik formája.  *

bl_108_jingjang.jpg

Ennél egyszerűbben, igazabban, kedvesebben nem lehet leírni. Nem sértődöm meg, ha valaki itt és most befejezi az olvasást. Ami ez után jön, az a téma boncolgatása a saját szemüvegemen át.

*****

Ott folytatom, ahol a Wikipédia feldobott egy magas labdát azzal, hogy leírta a nehezen meghatározható, mégis közérthető fogalom típusokra osztását. 

„A fogyatékosság típusai:

  • Mozgássérültség
  • Látássérültség
  • Hallássérültség
  • Értelmi fogyatékosság
  • Beszéd fogyatékosság
  • Autizmus
  • Súlyosan – halmozott fogyatékosság”

A fogyatékosság fogalom típusokra osztása valóban létezik. Ezzel a felosztással a mértékadó társadalmi és szakmai szervezetek -szinte- az egész világon egyetértenek, az ENSZ –től az Országos Fogyatékosügyi Tanácsig és még azon is túl. Becsüljük meg! Nagy érték az mostanában, ha valakik valamiben egyetértenek! Érintettként, vitatkoznék a Wikipédiában olvasható típus meghatározással. Elismerve és tiszteletben tartva azt, hogy jóval könnyebb egy már leírt anyagot ízekre szedni,véleményekkel szurkálni, mint létrehozni, publikálni és állni a kritikák sarát. Köszi Wikipé! Élek a lehetőséggel …

A fogyatékosság típusai közül az első: Mozgássérültség

A megnevezés pontatlan. Mozgáskorlátozott nem kizárólag sérülésből következően lehet valaki. Számtalan oka lehet annak, ha egy ember rokkant, sánta, béna, félkezű, féllábú és sorolhatnám a mozgássérültség okait és altípusait. A múlt század végéig – ami nem volt nagyon régen – viszonylag egyértelmű jelzőkkel neveztük meg a mozgásszervi fogyatékosságot. Az egyértelmű szavakat felváltotta a „mozgásszervi fogyatékos”, később a „mozgásszervi fogyatékossággal élő” frappáns, ám életidegen, mis-másolós jelzős szerkezet. Illetlenség bénának nevezni azt az embert, aki nem képes mozgatni a végtagjait, vaknak nevezni azt az embert, aki nem lát! Mint, ahogy a rokkant, a nyomorék, a siket jelző is kerülendő, még a fogyatékos is. Helyette a „fogyatékkal élő” a szakmailag javasolt és elfogadott kifejezés.Értelmetlen, finomkodó a cizellálás. A tények, makacs dolgok!** Konkrét problémám megoldásának adott pillanatában közlöm az állapotom, röviden, egyértelműen: a kezeim bénák,nem tudok aláírni a saját kezemmel. Megoldás lehet ... és elmondom, hogy mi a javaslatom a hiányosságom pótlására. Ha tiszteljük egymást, nem futunk felesleges retorikai köröket. Bízom abban, hogy szóból ért az ember! Az ember ért a szóból!

Fogyatékos vagyok, nem fogyatékkal élek. Ha a fogyatékommal élnék, néha otthon hagynám … csak az íze kedvéért.

A törvények, a társadalom az általános működési szabályai szempontjából kezelik a fogyatékosságot és a fogyatékosok ügyeit. Magyarországon ma a’98.évi XXVI. törvény érvényes. E törvény célja a fogyatékos személyek jogainak, a jogok érvényesítési eszközeinek meghatározása, továbbá a fogyatékos személyek számára nyújtandó komplex rehabilitáció szabályozása, és mindezek eredményeként a fogyatékos személyek esélyegyenlőségének, önálló életvitelének és a társadalmi életben való aktív részvételének biztosítása.”

A fogyatékosok arctalan tömegébe tartozom. Mozgássérült. Teljesen béna. Autóbaleset. Végleges (a tudomány mai állása szerint).

A szabályok alkotta keretekbe minden érintettnek bele kell férnie. Nem konkrétan, általánosan. Mi azonban -az egyes érintettek- személy szerint vagyunk vakok, süketek, bénák és értelmi fogyatékosok halló készüléket, kerekesszéket, katétert, oxigént használók, értelmi sérültek, járókerettel, fehér és nem fehér bottal közlekedők, segítővel élők. Élünk az adottságainkkal, a lehetőségeinkkel. Többségében fegyelmezetten viseljük az állapotunkból következő fogyatékokat, hiányokat. Azokból az adottságainkból hozzuk ki a legtöbbet a legjobban, amink van. Azokkal az adottságokkal élünk, amelyeket a génjeinkben hordozunk, amelyeket a múltunkból hoztunk magunkkal, amelyeket megteremtünk magunknak, kiegészítve azokkal a lehetőségekkel, amelyeket a minket körülvevő közösségek – a családtól a társadalomig- biztosít, vagy felkínál számunkra. Ha van a gondolataink, érzelmeink és szándékaink kifejezésére alkalmas tekintetünk, akkor hatalmas kincsek birtokosai vagyunk. Amíg van egyetlen rezdülni képes izmunk, addig van személyes kommunikációs eszközünk. 

Tévedtem, amikor azt gondoltam, hogy a fogyatékosság megélőjeként könnyebben meg tudom ragadni a fogyatékosság mibenlétét, mint a nem fogyatékos. Sokszor más a nézőpontom, és szinte mindig mások a megoldásaim, mint ép társaimé. Nem valami elvont, furcsa dologról beszélek, hanem a mindennapjaim megélt valóságáról. Nem érzékelem pontosan az ép lét és a fogyatékos lét közötti a határokat, ha vannak egyáltalán. A határok jó részét magunk építjük magunk köré, vagy bontjuk magunk körül a ránk ható külső erők segítségével. A tudatomban, vagy a tudatalattimban nagyon mélyen ül az állapotom és annak velejárói. A fizikai érzeteim hiányosak, torzak és nagyon mások, mint ép koromban voltak, de a személyiségem, az érzéseim, a lelkem olyan, mint korábban. Vagy nagyon hasonló. A különbség az idő előre haladásával járó természetes patina, vagy rozsda. Nevezhetném öregedésnek, de az nem hangzik jól. A cselekvést jelentő igék nagy részét egyes szám első személyben használom általában. A jövök, megyek, futok, eszem, iszom, fogom, viszem, hozom, írom, dobom. Ritkábban, de alkalmazom a többes szám első személyt is megyünk, jövünk, eszünk, iszunk, írunk, kötünk, varrunk. A kívülállónak, furcsa lehet egyiket vagy másikat hallani és a cselekvést végzők számával összevetni, de olyan igeragozás nincs, amiben koedukált az egyes szám és a többesszám amellyel jól kifejezhető, hogy ketten jövök, hárman megyek. Fogyatékosság ez? A nyelv fogyatékossága? ... netán játék a szavakkal?

A cselekvéseimben bonyolult, több dimenziós hálótervek mentén haladok, haladunk. A starttól a célig sok szálon futnak az egyszerűnek látszó események,többszörös túlbiztosítással. Biztonságérzetet ad, ha minden apró fogaskerék a helyén van, és a gépezet tervezetten működik. B tervnek is kell lennie. C terv is van. Az élet örömei a technikán túl vannak. Akkor tudok önmagam lenni, ha nem kell szoronganom a háttér rutin tevékenység hiányosságai miatt. Amikor körvonalazódik bennem, hogy szeretnék elmenni adott céllal, mérlegelnem kell, hogy a várható energia befektetés, milyen arányban áll a várható hozadékkal. Nem elsősorban a részemről szükséges erőbefektetésre gondolok, hanem a segítségemre levőkére. Vannak esetek, amikor nem mérlegelhetek, szükséges a személyes jelenlétem. Előfordul, hogy nem gondolkodom túl sokat, mert tudom, érzem, hogy ahova és amiért szeretnék elmenni az másoknak is fontos, vagy csak jó. Társasági ember voltam és vagyok, értéknek tartom a személyes együttlétet. Mégis, ritkán fordul elő, hogy a lakásom elhagyásától a visszaérkezés pillanatáig szükséges óriás mennyiségű segítséget, csak úgy, öncélúan kérjem. Nálam összejönni, az más ... akkor kicsi a para.A saját komfortzónám határait ismerem.. 

Mindennapjaimban gigantikus mennyiségű "kérlek", "légy szíves", "köszönöm" szót használok, amit komolyan is gondolok. Kifogyhatatlan készleteket hordok magamnál a „köszönöm” különböző változataiból. Hálás vagyok minden helyettem elvégzett mozdulatért. Megköszönök - kimondva, vagy gondolatban mindent, ami a segítés szándékával tesznek velem, rajtam, értem. 

Mi fogyatékosok úgy ébredünk, mint mások. „ Jó reggelt! Keljünk fel!” …és felpereg előttem, hogy mik a mai teendőim. Kezdődik az új nap! A nyaktörésem előtti időkben is így történt. Sosem az a reggeli első gondolatom, hogy béna vagyok. Akkor sem, ha az állapotomat állandóan kísérő fájdalmak ébresztenek fel. Aki fogyatékos helyzetben él nem gondol –nem is gondolhat - folyamatosan arra, hogy béna, süket, dadogó, izomsorvadásos, stb . A fogyatékosságommal együtt vagyok az, aki.  „Vagyok, mint minden ember: fenség …” ***

Az életviteli alap teendők kivitelezésének módja más, mint korábban. A nap kezdésénél megkérem a segítőm, hogy mosakodjunk, öltözzünk. Alulra egy vékony fehér, bocs, ne azt. Azt, ami alatta van és a kék blúzt. Talán a szürke nadrág, nincs itt? Á, tényleg a mosásban van, akkor a lilát. Felöltözünk. Közben váltunk néhány szót arról, hogy mi az aznapi tervem. Aztán kérem, hogy ültessen fel. Eddig, az ágyban fekve, horizontális fejmozdulatokra képesen érzékeltem a valóságot. Körbenézve a bal faltól a plafonon át a jobb oldali falig, oda vissza. Aztán felülök -mondhatnám nagyképűen. Valójában felülők, két kar erős emelő fogásával és segítő lendületével. Ülve látom, hogy milyen szépen süt a nap, fehér bárányfelhők és pompás petúniák! Aztán kérem, hogy a segítőm emeljen ki az ágyból, ültessen át „a” székbe. Az emelő hevederében lógva átgurulunk a nappaliba. Ott mindenkit egyformán bűvöl el a negyedik emeleti lakás közepén érzékelhető tér-élmény. A kérésem teljesítése (keljünk fel) félautomatán folytatódik: a segítőm megfésül, fúj rám egy parányi parfümöt, rám adja a szemüvegem, picit feljebb, lazábban, most jó. Köszönöm, nincs mit –de van! Eligazítja a ruhám, kicsit húz a bal karomnál, feljebb a nyakamnál hátul, még egy kicsit, ez sok, most jó és kész is vagyunk. Közben egyszer sem jut eszembe, hogy nem magam végzem el azokat a mozdulatokat, amik a reggeli készülődés egymásra épülő tevékenységsorának rutin elemei. Összehangoltan zajlik a folyamat, majdnem úgy, mintha a saját kezemmel végezném el. Így kelek fel reggelente. Majdnem ugyanúgy, mint mindenki más. Az eredmény majdnem ugyanaz, mintha magam tettem volna. A baleset előtti időkben is előfordult, hogy úgy léptem ki az ajtón, hogy nem voltam tökéletesen elégedett a fizikai és mentális állapotommal. Most, önelégedetlenségem elkerülése érdekében ki sem lépek az ajtón, reggelente. Nem nézegetem magam kirakatok tükrében, nem mosolygok az utca megszokott reggeli szereplőire. Igen! Néha savanyú a szőlő, gyakran édes, időnként muskotályos.

Mi fogyatékosok valamiben mindenképp másként éljük a mindennapjainkat egymáshoz képest is, és az épekhez képest is. De az emberi problémáink azonosak. Vannak jó tulajdonságaink, vannak rosszak, vannak hibáink, értékeink, céljaink, álmaink, kérdéseink, örömeink, bánataink, vágyaink, csalódásaink, sikereink, kudarcaink. A megoldásaink és az eszközeink mások és mások, néha még annál is másabbak. Kellő távolságból nézve mindannyian egyformának látszunk azonosságunkkal és különbözőségeinkkel együtt. Egy közös van bennünk mindannyian emberek vagyunk.

Csodálatos napsütés, felhőtlen kék ég, szép őszi nap. Jó kiránduló idő … délután kirándulok az erkélyre. Még mindig szépek a petúniák.

Csillagok:

* „A fogyatékosság a sokszínű emberi lét egyik formája”. Az idézet a Gyógypedagógiai alapismeretek –című dokumentumból. A szerző neve után hiába kutattam, nem találtam meg.

** Bacsó Péter: A tanú c. filmben hangzik el:

Logopédus: Elég! Pösze!
Pelikán József: Ezt még sose mondták nekem.
Logopédus: Nekem elhiheti. Otrombán pösze.

Pelikán József: Ne tessék ezt mondani.
Logopédus: A tények makacs dolgok!”

*** idézet, Ady Endre: Sem utódja, sem boldog őse … című verséből