Antal Zsuzsa blogja


SZAVAK - fény-képtelen poszt

2013. szeptember 20. - Antal Zsuzsa

Válságba kerültem. Manapság ez nem nagy kunszt. Minden és mindenki válságban van, volt vagy lesz. Valljuk be, már megkedveltük, hiányozni fog, ha egyszer nem lesz. A válságválaszték bőséges, engem most az írói –pontosabban poszt-írói – válság szemelt ki …
Előfordul az ilyesmi a legjobb posztolóknál, mi több a legjobb íróknál is, így nálam már épp itt volt az ideje. 73 – zsinórban!
10 évvel ezelőtt elkezdtem régi családi történeteket írogatni. Örültem, hogy újra önállóan tudok írni! – a számítógépen. Azzal a titkos beképzeltséggel fogtam hozzá, hogy majd, majd, majd unokáim is olvasni fogják és apukájuknak is elmesélik, ha netán ő még nem tudná, vagy már el is felejtette volna, mik történtek anno … azaz most. „Gyorsan” leírtam néhány sort, amikor meghallgattam, majd elolvastam Eszterházy Péter „A szavak csodálatos életéről” előadását. A Mindentudás Egyetem tanévnyitóján hangzott el, a szerző előadásában. … ezek után próbálkozzak? Lemondtam krónikás szándékomról, legalább is el-napoltam, el-éveltem.
… egyszer aztán eszembe jutott életem két csodás magyartanárnője, Sári néni és Hajnalka néni. Ők sokszor mondták, hogy gyakoroljam az írást-olvasást. Az olvasással nem volt probléma, de írni nem lehetett hosszasan hason fekve, piros mogyorós falogatás közben.
… aztán kaptam egy bizalomteljes, megtisztelő felkérést, hogy írjak egy bekezdést (14-16) oldalt egy könyvbe. A könyv az eutanáziával foglalkozik, több oldalról vizsgálva az egyre vitatottabb tárgykört. A terjedelem mellett volt még egy ijesztő, 3 hét alatt kellett elkészülnie. Sikerült!
… az írás gondolata ezután már nem hagyott nyugton. Másfél éve elkezdtem, heti rendszerességgel –khm,khm- betűket pötyögtetni egymás után, írásjelekkel gazdagon megszórva. Ebből lett a blogom. Speciális írást segítő eszközömmel, ami önmagában véve egy technikai bravúr, összehozzuk.
Tudok mesélni az Eszterházy Péter által jegyzett „A szavak csodálatos életéről” és a szavak önálló életéről. A virtuális billentyűzeten egy-két milliméteres leütési pontatlanság következtében –konkrétan melléütés - a szavak képesek önálló életre kelni. Ez a zseniális kis tárgy lehetővé teszi, hogy a számítógépen írjak, de mákszemnyit sem segít abban, hogy jól írjak, épp ellenkezőleg. A gondolataimat hagyja szétszóródni, mi több, még segít is a szétzilálódásukban. A helyesírás szabályai? – mintha nem is léteznének! Ellenem van, értem! Vicces dolgokat produkálunk, mi ketten.
Adott esetben a virtuális billentyűzeten apró fejmozgatással működtetett egér más betűt rögzít, mint amit szeretnék, mert 0,8 másodperc után, úgy érzékeli a gép, hogy lenyomtam azt a billentyűt, amire az „egér” csak úgy, önállóan ráugrott. A kis zseni nem tudja, hogy „ő” csak a közvetítő eszköz, a cél mégiscsak a gondolataim közlése. Vagyis, erre irányuló kísérlet. Gyakran megtörténik, hogy kimarad egy-egy betű, néha több, vagy véletlenszerűen felcserélődnek. A 101 gomb variálása végtelen számú lehetőség!  A leírt eredménnyel akkor szembesülök, ha megszakítom a betűsor rögzítését és elolvasom, amit rögzítettem. A kettőt egyszerre - írás, olvasás- nem tudom megtenni … közben még gondolkodom is. Néha elképedek a munkám részeredményein. Vagy azért, mert hibátlan, vagy azért, mert annyira hibás, hogy nem is értem a képernyőn megjelenő betűkombinációt. Ha sietek várható, hogy hibás lesz a rögzített szöveg, de azt gondolom, nem baj, csak legyen meg, később úgyis tudni fogom mit akartam … hát nem! Nem tudom! Néha nagyon nem! Ilyenkor rejtvényfejtés következik. Vajon mit akartam leírni, amikor ez sikerült: HLGYTAJI?
Mit is magyarázok itt hosszasan? Íme, néhány gyöngyszemem az elütéseimből. (Igyekszem szemléletessé tenni a LIBÁKAT – HIBÁKAT, az első szó, amit leírtam és a második –a kötőjel utáni-  amit le akartam írni.) Ezekből az unokáim is látni fogják, hogy a lónak LÉGY LÁBA VAN - NÉGY LÁBA VAN mégis …  ÁLSÁG a – VÁLSÁG,  nem kell komolyan venni!
De CIPOT ENNI- CIPŐT VENNI – nem mindegy, persze, ha az ember nagyon ÉDES- ÉHES és talál egy ennivaló kis cipőt … lehetőleg rózsazsint – rózsaszint, az más.
MIÉRT IS KEZDTEM EL INNI – IRNI? –ÉRTKETLENÜL – MÉRTÉKTELENÜL mármindeggyis! Aki nem vigyáz az BESEGGEL – BETEGGEL –ARÁNYSZABÁLY – ARANYSZABÁLY! Én szóltam … Aztán jön a TRÓNOSZTÁS - TRÓNFOSZTÁS –– na, ez a nagyon nem mindegy!
MA ÉJSZAKA ÖN A HUGOM - MA ÉJSZAKA JÖN A HUGOM – rossz az, aki rosszra gondol! OLVAGATTAM – OLVASGATTAM, mígnem hozzám bújt a SIMULÁTOR – SZIMULÁTOR. De akkor jött VÖRÖCMARTY – VÖRÖSMARTY és azt mondta, hogy ez EHETETLEN – LEHETETLEN! hacsak nem BILI – a BULI !  Ezt a véletlent! de azért az EB-WEB  sem kutya, mert ő egy LAPITVÁNY – ALAPITVÁNY –átment rajta az úthenger ! A ÜRGETÉS- SÜRGETÉS –nek ÁRA a PÁRA, FÜRGE - ÜRGE előnyben!  ZENE –ÜZENET az olvasók HLGYTAJI – HÖLGYTAGJAI nak az ÁMITÓGÉP-SZÁMITÓGÉP-ből.
Kedvencem: … LONDONBAN RUKKOLÓ FIA AZT MONDTA, HOGY ZSUZSI –Krajnyák- HIHETETLEN NYUGALOMMAL VÁRJA A ÖNTŐT” –csak 2D hiányzott: Drukkoló, Döntőt.
A virtuális klaviatúrán nincs hosszú „i” betű. Egyesével javítom –utólag! Ennyi „i”-t már rég javítottam. Hja! ha egy ÜLT- ÜZLET beindul … sírva-írva nevetek magamban, magamon …
ÉGRE – VÉGRE – VÉGE!

Kincstári optimizmus

Nagy baleset után iszonyú sokkba kerül az ember teste, lelke.

A sokk oldódásához, idő, türelem, pihenés, mozgás kell, a szakszerű ellátás mellett. Lassú, hosszú folyamat, legalább egy év, amíg a szervezet önmagát építő automatizmusa működik. A sérülés után bekövetkezett állapotban mindenkivel és mindennel szemben fenntartásaim voltak. Néha ok nélkül, néha okkal.
Úgy 4 hónappal a baleset után, a rehabilitációs intézeti kórterembe bejött illetve begurult kerekesszékével egy 30 körüli fiatalember, „Péter”. Lelkesen beszélt arról, hogy kitárult előtte a világ 5 éve, amióta kerekesszékből szemléli. Azóta vezet autót, azóta sportol, azóta él igazán. Amikor lehetőséghez jutottam érdeklődtem hívatlan jövetele okáról és céljáról. Nem nagyon tudott kitérni az egyenes válaszok elől. Ő teljes küldetéstudattal, elhivatottsággal és jóindulattal jött be hozzám, hogy a saját példáján keresztül megmutassa, milyen jó az élet bénán, milyen pluszokat ígér a jövő. Meggyőződéssel eljutva addig a következtetésig, hogy „mi” kerekes-székességünk okán, többek vagyunk, mint kerekesszék nélkül élő embertársaink. Ez irreális, hamis és elfogadhatatlan, önámítás, ízléstelen. Ott azonnal leszögeztem, hogy ő és én nem vagyunk mi! Kétségtelen, hogy ő haladó valamiben, amiben én kezdő. Ö kigurult én begurultam!

C6-os magasságban lehetett a sérülése. Nem tökéletesen, de tudta használni a karjait, kezeit, nehézségek árán, de képes önálló életvitelre. C4-es vagyok, mit tudta ő, hogy milyen óriási különbség 2 csigolyával lejjebb vagy följebb sérültnek lenni? Fogalma sincs! C: cervix- nyaki csigolya (latin), amiből 7 db van a legtöbb emlősnek, az embernek is. Föntről lefelé számolják.

Miért is írtam le ezt a történetet?
Mostanában sokan hívnak kulturális és társasági rendezvényekre, iskolákba beszélgetni, sorstársak keresnek meg segítséget, együttgondolkodást kérve és várva tőlem. Megtiszteltetés és felelősség. Jószándékú segítés a célom, mindig belül maradva a hitelesség határain. De gyarló az ember, könnyen elszáll.

Nem szeretném pozitív színben feltüntetni magam abból a helyzetből adódóan, amibe kerültem.  Ez számomra nem más, mint megoldandó nehézség, küzdelem az élet minden pillanatában.

Kérek mindenkit, aki a legkisebb jelét érzi bármely megnyilvánulásomban a „Péter” jelenségnek azonnal jelezze, érteni fogom!

Jövő kedd:  HARMADIKRÓL NEGYEDIKRE

Mégis, kinek az élete?

Mi is kezdődött jóval a baleset előtt? és milyen baleset? és kit érdekel ez?

A 80-as évek elején, több, mint 30 évvel ezelőtt, hát igen! akkor is éltek már fiatal felnőttek, idősebb felnőttek, sőt élt még a én drága nagymamám is –a mama- aki pedig már a múlt század előtti században, 1892-ben született. Láttam egy emlékezetes darabot a Madách Színházban. Bryan Clark: Mégis, kinek az élete? címmel. Szerencsésen megcsíptem két maradék jegyet az akkor még kiválóan működő, szocreál, vállalati közönségszervezőtől. A mellette ülő agit-propos persze figyelt … Azzal a meggyőződéssel vettem meg a jegyeket, hogy ami a Madáchban megy, az csak jó lehet! Ráadásul Huszti Péterrel.

Elegánsan felöltözve –akkor ez még kötelező része volt a készülődésnek- elsétáltunk a férjemmel- a körúti színházba. A darabot illetően tájékozatlanul, de csinosan. Mentségünkre szolgáljon, hogy akkor még nem volt a mindentudó internet.

Meglepően indult az előadás: a színpad egy kórterem, poénok, kacagó nézőtér, valami nagyon furcsa, feszültség, zavar…(főnév is, ige is) Kis idő múlva minden világos: a főszereplő egy béna szobrász, aki egy autóbaleset következtében bénult meg mind a négy végtagjára. Gerincvelő sérülés. Hat hónappal a baleset után „úgy dönt, nem akar munka, szerelem és cél nélkül tovább élni. Harcba száll az élete és halála fölötti rendelkezés jogáért. Azt érezzük: élni jó - még akkor is, ha Ken Harrison azt mondja: nem minden áron.” Küzdelmében ökölbe szorított kézzel drukkolunk neki, amikor megnyeri perét, megszerzi az élete feletti rendelkezés jogát … mégsem érzünk örömöt.

Furcsa volt tapsolni az előadás végén. A színészek megérdemelték a közönség vastapsban kifejezett köszönetét. Bravúrosan játszottak. Mégis, jobban örültem volna, ha egy bécsi színházban ülök, ott nem szokás tapsolni. Ezzel a szokással amúgy nem értek egyet.

Szótlanul ballagtunk haza. Napokig alig szólaltam meg, mindenről a darab jutott eszembe. Biztosan ismerős az érzés. 

Hiányérzetem volt,  3 évtizedig. Miért nem tűzi műsorára valamelyik színház ezt a darabot?

Örömmel láttam, hogy Centrál Színházban már próbálják.

Motoszkált bennem a gondolat, hogy jó lenne megkeresni a színházat, mi több a főszereplőt. Felajánlhatnám a – tutira első kézből (?) származó - segítségem.

Tépelődtem, hogy jövök én ahhoz, hogy megkeressek egy akkora színészt, mint Rudolf Péter? Ugyanakkor azt gondoltam, hogy jövök én ahhoz, hogy ne keressem meg az általam nagyra becsült művészt.

Mindig az első gondolat a jó, szokták mondani. Vettem egy magamhoz képest nagy levegőt, és felhívtam a színházat. Elmondtam egy kissé zavaros történetet megokolva, hogy miért kérem a művész úr elérhetőségét. Természetesen nem kaptam meg, lehet hogy  hasonló esetben, én sem segítettem volna.

Nem vagyok egy feladós típus, kerestem más szálakat. Találtam.

Érleltem a gondolatot – mondhatnám, de valójában húztam, halasztottam az időt az első lépés megtételére. Aztán egy éjféli órán, a velem lévő segítőm döbbent tekintetével nem törődve, elkezdtem diktálni egy e-mailt, a kincsként őrzött címre. Százszor átíratva, megrágva minden szót. Amikor összeállt egy kisebb novella, kitöröltettem a megszólításon kívül mindent. Kezdtük újra. Írtunk néhány egyszerű mondatot, végezetül átírtuk a megszólítást és: küldés-gomb. Menjen, mielőtt megint meggondolom!

Szerinted jó? - kérdeztem.   

Majd meglátja! - volt a bölcs válasz.

Nnna, pont attól félek, hogy nem látom meg! -gondoltam, majd az esélytelenek biztonságával elkezdtük az éjszakai nyugalmatlanságra készülést. Ez bejött! Se másnap, se harmadnap nem láttam meg semmit. Amikor már nem nálam volt a labda, az idő vészesen kezdett fogyni a bemutatóig.

Harmadnap csörgött a mobilom. Füldugó be, zöld gomb benyom: rudolfpétervagyok antalzsuzsávalszeretnékbeszélni. Kis szünet és a világ legtermészetellenesebb hangján közöltem a váratlant: ééén vaagyook. Mint egy dallamcsengő! Hát így kezdődött.

A beszélgetés végén megkértem a nővért, hogy rögzítse be a számot Nagykálózy név alatt. 2 és fél évig ez volt Péter álneve, titkos kódja. Nehogy valaki visszaéljen az információval. Csak Szabolcsnak mondtam meg, hogy kivel beszéltem. Másnap robbant a hir.

29 óra múlva: kapucsengő, három emelet lift nélkül, ajtócsengő, megjöttek! Az előszoba hét métere fél-maratonnak tűnt, amíg beért a nappaliba Nagy-Kálózy Eszter és Rudolf Péter. Ebben a –bátorsági- sorrendben. Nem két nagy színész jött el hozzám, hanem két ember. Három megilletődött ember kezdett el beszélgetni. Hatékony oldószer volt a nagy csokor tulipán, úgy november végén.

Eszter szerényen a háttérben maradt, mint oly sokszor, Péter leült velem szemben a fotelba, és figyelt, figyelt, figyelt. Figyelte mozdulataim, a levegővételem, amit mondok, és ahogy mondom. Időnként kérdezett, röviden és pontosan. Igyekeztem röviden és pontosan válaszolni. Ma ezt úgy értékelem, hogy az első pillanattól szerepformálás intenzív tanfolyama zajlott. Reggelig tudtunk volna beszélgetni, de mindketten elfáradtunk, a vége felé már úgy vette a levegőt, mint én. Olyan rosszul, de jól! Csemege egy logopédusnak. Folytatjuk, abban maradtunk. Azt azért nem gondoltuk, hogy két héttel később a szobámban próbál majd az egész társulat, és együtt dolgozunk, azon, hogy a nézőket ne letaglózza Ken állapota, hanem pontosan értsék: egy béna ember ugyanolyan személyiség, ugyanolyan jogokkal  mint  bárki más, de döntésének okait is el tudják fogadni. Jó hangulatban, véresen komolyan vitatkoztunk, mert ők másképp látták a dolgokat, mint én. Élményözön! Vér is folyt. Na jó, nem annyira..Szerencsére Puskás Tamás, rendező mindenre nyitott volt. Esetenként engedékeny. Esetenként hajthatatlan. (Van egyetlen szó, ami a meggyőződésem ellen valóan hangzik el, de ez maradjon a mi titkunk. Lehet, hogy már csak az enyém? Zárójel befejezve. Fontos volt, hogy  átadjam, hogyan tudja Ken teste nagy részét, fegyelmezett mozdulatlanságban tartani, és a mozgásra képes kis résszel pedig, a tökéletesen működő agy üzenetét nyomatékosítani Sikerült!. Talán ez a szerep hiteles megformálásának egyik titka. Nekem most adottság, ahogy ülök bénaként az ágyban, a kerekesszékben, de egy olyan mozgékony embernek, mint Péter, hihetetlen megpróbáltatás. Láttam már lejönni őt a színpadról a darab után, miközben a taps zúgott a nézőtéren. Mégis, kinek az élete?

Az előadás nagyon markáns. Rudolf Péter egy újságírónak azt mondta ezzel kapcsolatban: Minden, ami megkarcolja a lelket, az jó. Ez jó előadás

A darab után ma is, ugyanúgy elcsendesedve jönnek ki a nézők, mint a 30 éve mi is.
Ami engem illet: most másként élem meg, mint annak idején. Azért nem lenne a barátom, aki akkor ott a körúton előrevetíti várható jövőm képét. Vagy igen?

… folytatom egy hét múlva, egész mással, ha egyáltalán …

 

Addig is megyek tojást hímezni, hátha sikerül!