Antal Zsuzsa blogja


A NŐK LAPJA RIPORT KAPCSÁN

2012. augusztus 01. - Antal Zsuzsa

BÜSZKE VAGYOK!  büszkeségem oka, hogy abban a képes hetilapban jelent meg rólam-rólunk egy cikk, amelynek a címlapján Cseh László és édesanyja néz a szemünkbe, szerényen.

Még tavasszal megkeresett a NőkLapja újságírónője - a továbbiakban: Emese. Hallott rólam, szívesen beszélgetne velem, ha nyitott vagyok erre. Természetesen igent mondtam. A találkozóra két hölgy jött el, a riporter és a fotóriporter - a továbbiakban: Kriszta. Emese kérdez, mert a jó újságíró felkészül, vannak kérdései. Az alany beszél, beszél, ha van bizalma. Nekem volt. A kérdező érdeklődve hallgat, udvariasan, néha terelgetve a beszélgetést. Nagyon jókat beszélgettünk. Meg is feledkeztem arról, hogy be van kapcsolva a diktafon.  Kriszta alig szól, hallgatva ismerkedett riportalanyával, állandó készenlétben tartva bőröndnyi eszközét. Tényleg tele volt egy gurulós bőrönd objektívekkel, gépekkel és más profi fényképész extrasággal. Egyik látogatásuk alkalmával a fő cél a fényképezés volt. Kíváncsi voltam, meglesz-e a hozadéka a több száz kattintásnak, de főleg arra érzékelhető lesz-e az újságíró- riporter és  a fotó-riporter közötti együttműködés. Megjelent a cikk. Nem is titkolom, elfogult vagyok, tetszik. Jól érzékelhető a két szakma és a két ember harmonikus együttműködése. Konkrét a mondanivaló, szemmel látható a leirt valóság, a képektől árnyaltabb, puhább vagy érdesebb az írás. Mint a valóság. Jó hangulatban készült a riport, átjön. Utószó: nem tudom elképzelni, milyen hangulata lehetett Emesének, amikor meghallgatta a sok órás hangfelvételt a cikk írásakor.
Van olyan, hagy valaki úgy „olvas el” egy lapot, hogy átfutja a fő- és alcímeket, megnézi a képeket és közli „kész, kiolvastam”. Nem lehetetlen, ha jó a cím, jók a tördeléseket elválasztó alcímek és jók a képek.
Újra elolvastam egy korábban megjelent cikket, amelyik hasonlóan készült –riporter és fotóiporter- abban is érzékelhető a szöveg és kép együtthatása.
Na, most aztán óriási felfedezést tettem! Kitaláltam, hogy mi a képes-újság. Bravó!

Emese a beszélgetés egy pillanatában kérdezett, a tőlem egy méterre ülő segítőmről. Ahogy a cikkben szerepel, ápolómról. Aztán a kérdés elhangzása után, szinte folytatólagosan megtoldotta a kérdését egy másikkal, hogy nem kellemetlen-e nekem az ő (ápoló) jelenlétében róla (ápolóról) beszélni? Ez megszokott helyzet, ha nem is pontosan így. Általában úgy beszélek, úgy telefonálok, hogy tudom, azt hallja, hallhatja, hallgatja valaki vagy valakik. Ritkán zavar, ez így van és kész!. Voltak is, lesznek is visszajelzések, hogy valaki hallotta a nem neki szántakat. Előfordul, emberek vagyunk.  Amit mondok, ahogy mondom, az én vagyok. Mindenki könnyedén, vagy nem könnyedén, tehet egy próbát. Nem könnyű –eleinte, kifejezetten nehéz. Ritkán zajlik beszélgetés zárt ajtók mögött. Valójában még ez is képletes, mert a lakóteremben nincsenek is zárható terek. A szobám ajtaja nagyon különleges, de nem zárható zárral. Fölösleges is lenne, a megnyilvánulásaim, az életem kis epizódjai. Az életem pedig, nem szerepjáték. Semmi tevőlegeset nem tudok másvalaki segítsége nélkül megcsinálni, ebből adódóan, az életem minden látható, hallható, érzékelhető mozzanata: nyitott könyv. Minek ide zár?
TUDNÁL IGY ÉLNI? teszi fel a kérdést a NőkLapja cikk címének első sora, teljesen jogosan. Persze, hogy tudnál, ha nincs választásod!  Egészen más súlypontokkal, szempontokkal, feltételekkel és értékrenddel, mint aki nem IGY él.

A jövő kedden: az időjárás viszontagságai