Antal Zsuzsa blogja


Úr és kutya – harmadszor

Bejegyzés alcíme...

2012. november 27. - Antal Zsuzsa

Bízom abban, hogy lesz még, aki nem unja és elolvassa az Úr és kutya – harmadik tételét! Két blog-bejegyzést is írtam már a darabbal kapcsolatosan. De most: láttuk az előadást!
Bálint András azt javasolta, hogy a tízedik előtt ne nézzem meg az Úr és kutya c. estjét. Nem szeretem halogatni a dolgokat, pontosan a tízedikre sikerült kapnunk 5 +1 jegyet. A mi kis csapatunk vegyes összetételű volt, minden szempontból: a legidősebb és a legfiatalabb között több mint 70 év volt a különbség, egy kutya tulajdonos, két kutyarajongó, fele hölgy, másik fele úr stb. nem részletezem tovább, de egy közvélemény kutató cégnek csemege lehetett volna, ahogy mi most a Radnótiba mentünk. Ja, és egy kerekesszékes. Annyit még, hogy a legalacsonyabb a legmagasabb térdén ülve nézte végig az előadást – ennek később még lesz jelentősége.
A darab plakátja már megmutatta, kétszereplős lesz az est, Bálint András és Bajusz a főszereplők. A kettejük sorrendje? Nem mutatna jól a plakáton az, hogy Bajusz est. Nem is lenne igaz.

35.jpg

A dolgok természetéből adódóan mindig a sor utolsó széke mellett ülök, a legszélső(ségesebb) pontról látom a színpadot, kicsit a kulisszák mögé is be tudok kandikálni. Most is láttam, hogy Bajusz bejött a színpadra, pedig még nyüzsgött a nézőtér. Vagy talán éppen azért, szoknia kellett az emberszagot. Eltelt még pár különös perc, függöny lassan fel, meleg fényű, barátságos polgári lakásbelső. Egy –a saját fotelommal, hajszálra megegyező alakú- nagymamás fotelban ott ül, szemünkbe nézve a kutya. Nem csak úgy ült, jelenlétével uralta a teret. Körbenézett és a tőle elvárható mély, öblös hangon jelezte és felvezette gazdája érkezését. Néhány szóval vázolta kettejük viszonyát, jobb ezen túl lenni, ki tudja később lesz-e mód erre. Okos állat a kutya, de nem ismerheti az órát!  Bajusz orra jelezte a gazda érkezését.
Nagyon jó játék vette kezdetét. Számtalan kutyás irodalmi mű részletét kutatta fel Bálint András és csapata. Megérte! Tőlük ezt vártuk (el). Kicsit aggódtam, hogy 10 éves nézőtársunk unatkozni fog. Fölösleges volt, szerencsére! Egyes jeleneteknél, olyan hangosan kacagott, hogy a színészek is hallották. Közben ritmusosan dobolt a kezével ember-széke térdén, karján. A lírai részeknél kényelmesen beledőlt fotelébe, gazdagon halmozta az élvezeteket. Időnként az egész nézőtér hangosan nevetett, kis vendégünk éles, magas hangú szólója, kicsillant a nézőtér tömbösödött nevető-kórusából. Voltak percek, amikor a dermedt csendet Bajusz jelenléte még fokozta. Itt vagyok! Álljuk egymás tekintetét!
Három idézetet kiragadtam az elhangzott nagyon sokból: 

Weöres Sándor: A kutya-tár

Harap-utca három alatt
Megnyílott a kutya-tár,
Síppal-dobbal megnyitotta
Kutyafülü Aladár.
Kutya-tár! Kutya-tár!
Kutyafülü Aladár!

Húsz forintért tarka kutya,
Tízért fehér kutya jár,
Törzs-vevőknek öt forintért
Kapható a kutya már.
Kutya-tár! Kutya-tár!
Kutyafülü Aladár!

 

Révay-lexikon:
Úgy becsülik, hogy a kutyák szaglása ötvenszer jobb, mint az emberé. A kutyáknak általában kétszázmillió szaglóreceptoruk van, míg az embereknek ötmillió, ezért mondatni, úgy beszélünk a kutya szaglásáról, ahogy a színvak beszél a színekről.

Karinthy Frigyes: Tomi
Pontosan tudta Tomi, ki a jó ember, nem büntetőjogi
Szempontból de igazán, s ki a példásviseletű rosszember.
Egyszer órákig várt a lift mellett egy bizonyos hölgyre,
Akiről tudta hogy nagy kutyabarát s szereti felvinni a liftben,
Nem lustaságból, mert pillanat volt neki hat emelet,
Gavalléros ravaszságból, hogy az illetőnek örömet okozzon.

Az előadáson elhangzott írások sokfélék voltak. Néha azt is kipróbálhattuk milyen a világ kutyalélekkel. Kutyakemény, úgyhogy maradnék a saját bőrömben, ha lehet. 

Megbeszéltük Bálint Andrással, hogy az előadás után találkoztunk a művészbüfében. Előtte az utcán láttuk Bajuszt, igazi gazdáival sétált a Nagymező utcában. A pár perce vastapssal jutalmazott kutya nem viszonozta a rajongói tekinteteket, szagolgatta egy fa tövét és Uram bocsá’ felemelte…
András már mosolyogva, széttárt karokkal várt minket. Milyen volt? - kérdezte, őszintén. Nagyon tetszett! Érdemes volt megvárni a tizediket! – szólaltam meg, mint a család „előretolt” szóvivője. András persze kiszúrta a mi kis vendégünket: Te nevettél olyan hangosan, hogy felhallatszott hozzánk? Köszönjük!  –mondta szeretettel, a megilletődött kisfiúnak, aki egy hangos mosollyal, bólogatott.
Beszélgettünk még egy kicsit. Találkoztunk azzal a színésszel is akinek a neve zárójelben szerepel a plakáton. Ennyi róla: csúcs!
Sokat változtattak a nálunk zajlott próba óta …kezdtem. Ezt főleg Bajusz miatt tettük. Meg kellett tanulnunk hozzá alkalmazkodni, sokat tanultunk tőle…ö is tőlünk, például újságot  olvasni. Trükkök sokaságát vetjük be. A közös munka sok új lehetőséget teremtett. Még a bemutató után is alakítottunk rajta. Már kész, de mindig nagyon figyelni kell.
Kedves, különleges ajándék volt az előadás után. Dédelgetett emlék. Köszönjük! 

Utóirat
Az sem jó, ha az ember tudja előre mi várható, ha nem is pontosan, de nagyjából. Velem az történt, hogy úgy izgultam végig, mintha a fiam állna a színpadon, mintha múlna rajtam valami. Nem mindig tudtam igazi néző lenni. Ilyenek vagyunk, mi emberek. Megnézem még néhányszor.
Erre biztatom a kutyatulajdonosokat is, a kutyarajongókat is és azokat is akik nem tartoznak az előbbiek közé. Minél többen látják, annál többen közelebb kerülünk egymáshoz.

ÚR ÉS KUTYA – a magam olvasatában

Bejegyzés alcíme...

Az  előző bejegyzésben írtam az ÚR ÉS KUTYA c. est próbájáról, főképp Bálint András látószögéből tekintve az eseményt. Mi, kicsit másképp éltük meg az est, délelőtti próbáját. Van néhány apró momentum, kis kulisszatitkok, amiket leírok, kikívánkozik belőlem, gondoskodnom kell arról, hogy be ne lepje a feledés homálya.... 

Bálint András naplójából:

"Február 2.
Antal Zsuzsánál, elmondom neki a kutyaestet.”
A próbát megelőző este még egyeztettünk röviden. András arra kért, ne hívjak nézőket. Nem is terveztem, annyira komolyan vettem, hogy a pár lakással odébb lakó, édesanyámat sem hívtam át. (Nem volt kedves tőlem, késő bánat, eb gondolat*.) Pontosan érkeztek, pár – kölcsönösen - szorongó mondat után berendezték a szoba-színházat. Minden jogot és lehetőséget átruháztunk Andrásra és Annára. Hárs Anna, a darab dramaturgja.  András többször mondta, hogy nagyon izgul, bár tudja a szöveget, mégis inkább felolvassa, nem játssza. Annyira vártuk és annyira izgultunk- mi csekély számú nézők- hogy szavaink alig voltak. Egy izgulási versenyben, kiütéssel győztem volna, nem kétséges.
Többször megbeszéltük, hogy mi micsoda, majd András jelzi, ha változás van. Egyszerűen, semmi magasröptű szimbólum. Aztán egy rá jellemző mozdulattal összedörzsölte két „zongorista” kezét, aztán felvette a salátásodó szövegkönyvet, Nna kezdjük! – biztatta magát és elkezdte mondva-olvasni a bevezető részt, azon az utánozhatatlan orgánumán. A díszlet megfelelő volt, a délelőtti derűs fény, háttérben távol a budai hegyek biztonságot nyújtó sziluettje, egy ülő alkalmatosság tele párnával, kiváló.  A kutyát egy-egy kézre álló párna helyettesítette. Néhány perc elég volt ahhoz, hogy András tökéletesen érezze magát a hely és a helyzet adta mikroklímában. Azt hiszem az első percekben még levegőt is alig vettem. Aztán ahogy az úr oldódott oldódtam én is. Elhomályosult, majd el is tűnt az érzet, hogy velem, nálunk, személyesen, áh, ez lehetetlen. Hamar letette a szöveget, és a felolvasás átlényegült egy különleges, megismételhetetlen előadásba. Sírtunk, nevettünk, felülmúlhatatlan volt az élmény. András közben megbeszélt néhány dolgot a dramaturggal, megcsinálta újra, ha változtattak. Feltűnt, hogy az ő szakmájukban mennyire mások az alá-fölé rendeltség viszonyok, mint a civil életben. Az igazgató, az ismert, elismert színész, nemcsak tanácsokat várt el, amúgy általa alkalmazott fiatal beosztott kolléganőjétől, hanem a rendezői elképzeléseket érvényesítő utasításokat –ha lehet így mondani- várt, elvárt, kért Annától, aki nagyon koncentráltan figyelt minden rezdülést. Vitatkoztak, megbeszéltek, … jó volt hallani, hogy létezik ilyen a nagy valóságban. Egy nagy hibája volt a próbának, vége lett! hamarabb, mint gondoltuk. A dramaturgia, a szöveg és gondolatív olyan tökéletesen működött – már akkor – a nézőt erre felkészítette, mégsem esett jól.
Fergeteges tapsvihar, 4 tenyérből. Andrásszorongásomat látva, vagy megelőzve – rögtön odalépett, barátságosan átölelt. Nagy sóhajjal tett pontot a maga részéről, az első fölvonás végére. A munka, pár perc szünet után folytatódott. Mindannyian körbeültük a kör alakú asztalt, Bálint András az asztalfőre és kérdezett –erre nem számítottunk. Nem ömlengést várt, hanem az odafigyelő leendő nézők három képviselőjének a véleményét. Robi véleménye azért érdekelte különösen, mert érzékelte az ő kutya-rajongói átszellemültségét, vajon eléggé szól-e hozzájuk a darab? Az ő válasza az volt, hogy millió emlék idéződött fel benne, mintha a saját kutyáik történeteit hallotta volna az elmúlt órában. Szabolcs fiamat, aki még nem volt kutya-gazda, az átéltek újra megerősítették, hogy lesz kutyája, amint a lehetőségei megengedik. Amikor András hozzám fordult a tekintetével, próbáltam röviden elmondani, amit alig lehetett, hogy az intenzív szinte tapintható jelenlét mennyire elragadtatott. Örültem, hogy az induló anyagot vidám írásokkal is megtűzdelték. Andrást teljesen másként fogják látni, mint ahogy eddig ismerték. Törzsközönségének is meglepetés lesz. Imádni fogják a nézők. A kutyások azért! A nem kutyások pedig azért!  
Kimondhatatlan élmény ajándék volt a próba. Az külön jó, hogy része lett a darab alakítási folyamatának. Beképzelem, hogy tudtunk egy ici-picit hozzátenni.
Sosem gondoltam, hogy a kutyák is sorstársak, másságukból adódóan - hátrányos helyzetűek. A próba után futott át a zsigereimen. 

Március 11,
A jótékonysági est során, együtt ültünk a Centrál Színház művészbüféjében, mindketten vártunk a magunk fellépésére, közben beszélgettünk. Bálint András a legnagyobb lazasággal és természetességgel viselkedett – hát persze, ez az ő közege- én meg mint a tejbe esett légy, küzdöttem a túlélésért. Ez szó szerint is értendő, mármint az, hogy küzdöttem a túlélésért. Prémes kabátban is rémesen(!) fáztam, izgultam, rosszul ültem a kerekesszékben, akkora helyet foglaltam el, mint egy lánctalpas, mindenkinek kerülgetnie kellett, amúgy is furcsa volt minden, pedig ismertem már a helyet, a hangulatot, a művészeket, mégis. András pártfogolt, biztatott. Lazításként beszélgettünk a készülő kutyás estről is. Azt mondta, hogy nem számított arra, hogy ennyire nehéz egy kutya kollégával dolgozni. Nincs hozzászokva ahhoz, hogy mennyire kell figyelnie a kutyára a színpadon. Nem kap végszót, az ő végszavai pedig értetlen fülekre találnak, vagy a társ épp mást tesz, mint a szerepe. Nagyon biztos szövegtudást magabiztos helyzetkezelést igényelne, amit „én már nem szeretek, tessék hozzám alkalmazkodni”. Képzelje! egyik próbán mondom Bajusznak, gyere kiskutyám, ülj mellém. Mire Bajusz a képembe bámul és unott pofával elindul kifelé! Oda a dramaturgia, én kiesek a szerepemből. Mi van, ha ez az előadáson is így történik?” Aztán Andrást a színpadra szólítják, mi is elkezdünk készülni. Egy-két csupa szeretetből fakadó ugratás még megtalál, meg a direkt biztató tekintetek, szavak is. Fodrász, gyönyörű frizura, aztán begurított Robi a színpadra előttem a rivalda! Egyetlen biztos ponttal, Rudolf Péterrel. 

Még nem láttam  a darabot. de már van jegyünk a tizedikre. Bálint András azt mondja, ebből az előadásból nincs két hasonló. Bajusz improvizál, így az úr is! 

Jövő kedden: attól függ, hogy mennyire leszek bátor és hogy az én kis segítő szerkezetem mennyire segit!