Antal Zsuzsa blogja


Mi verte ki nálam a biztosítékot az Életrevalók-ból?

2012. július 10. - Antal Zsuzsa

 

Amikor megnéztem a filmet, majdnem minden jelenetet úgy éltem meg, hogy ez velem is megtörtént. Ha még nem, megtörténhet. Nem pontosan úgy, de nagyon hasonlóan. Vannak apró különbségek a film főhőse és köztem. Talán a leghatározottabb: nem vagyok dúsgazdag üzletember minden luxussal körülvéve. Tojásból sem Faberje-t gyűjtök, de ezt egyáltalán nem bánom. Bár meggondolandó! Ha anyagi problémáim átmeneti megoldásában segítség lenne egy-egy darab eladása, lehet, hogy nem okozna lelki traumát megválni tőlük, kivéve azt az egyet. A tojás, a tojás-gyűjteményem ... az más. 

Amikor új embert keresünk, mint most is, néhány dolgot leszámítva, majdnem úgy interjúzunk, mint a filmben. Eddig jól hangzik! Nem is egyszer fordult elő, hogy 20 önéletrajzot olvastunk el, mindenkivel külön egyeztettünk, több lépcsőben beszéltünk a jelentkezőkkel külön-külön. Nemcsak azért, mert nincs tágas, díszes várószobánk. Legutóbb, 4 jelölttel –legalább 20-ból indultunk- már a próbanapokon is túl voltunk, jónak látszott esetenként túl jónak és mégsem lett munkakapcsolat egyikből sem. Rémesen rossz szembesülni azzal, hogy alig találunk embert az ellátásomra. Damoklesz kardjaként lebeg a fejem fölött a lehetőség, hogy nem lesz ember, aki ellásson. Pedig nem szívességet kérek, munkát ajánlok. A körülményeim messze nem olyan jók, mint a filmben, az autóim közül sem nehéz kiválasztani az alkalomhoz illőt, adott esetben. A mi 8 éves Barnabásunk, autóparkunk egyetlen tagja. Füves és füvetlen cigit sem fogyasztok és a jövőben sem tervezem! Alulműködő tüdőm nem örülne a füstölgésnek! Viszont mi is kimozdulunk. Nem oda és nem úgy, mint ők, de majdnem. A valóságban ez sokkal összetettebb dolog, mint ahogy ezt a filmben megmutatták. Igyekszünk a háttérmunkát a háttérben elvégezni, alkalmat sem adva arra, hogy tudatosuljon bárkiben, milyen előkészület árán vagyunk ott, ahol vagyunk. Így látszott, vagyis nem látszott ez a filmben sem.
Nagyon ellentmondásos ez a helyzet nehéz érthetően leírni, megélni sem könnyű.  Az én döntésem, hogy vállalkozom-e egy dologra, vagy sem. Ha igen, attól kezdve beindul a folyamat, néha az adott esemény előtt napokkal elkezdődik a készülés, nem egyfolytában, apró lépésekben. Fontos, hogy minden rendben legyen körülöttem és velem, akkor is, ha rokont, vagy barátot látogatunk meg, vagy színházba megyünk, vagy leugrunk a piacra, ha itthon várunk valakit, meg akkor is, ha nem megyünk valahova és nem várunk valakit. A körülöttem levő emberek ezt pontosan tudják, az elvárásaimat is ismerik. Összehangoltan dolgozunk.  Ha megoldottuk a feladatokat, önfeledten tudjuk megélni azt, amiért dolgoztunk. Nem mindig sikerül a filmbelihez hasonló ideális alkatú segítőt találni, nem is ez a cél. Nem is hihető, hogy a tónustalan, négy végtagjára bénult testet egy ember jól, át tud ültetni a kerekesszékbe, bármilyen erős az illető.  A fizikai erő nem mindig a legfontosabb, ahogy azt többször láttuk a filmben is. Tudatosság, ösztönösség, elszántság, technika, empátia, alázat? Ezek keveréke és ki tudja még mi szükséges az összetett együttműködéshez.  Az empátia nem keverendő össze a gyengédséggel, kedvességgel, a sajnálattal főleg nem. Átérezni sem kell, amit lehetetlen is. A nyers-ség sem feltétlenül bántás. Jó, ha mindenki önmagát tudja adni. Még jobb, ha másikat is el tudja fogadni.  Ez természetesen rám is vonatkozik, rám mindenképpen.  A mozgatásomhoz vannak segédeszközeink, de az ember, az emberi erő nem kiváltható. Vannak mozzanatok, amik két-emberesek, egy segítő nem  elég. Sokszor az a feltétele annak, hogy elmehessek valahova, hogy egy időben tudjon velem lenni két ember, akik beültetnek a kerekesszékből az autó anyósülésébe, majd utunk céljánál az autóból át a kerekesszékbe, dolgunk végeztével ugyanez visszafelé. Néhány lépcső, az akadálymentesnek nevezett helyeken is akadhat, ha más nem a járdaszegélyek. De, hát mi tagadás, vonzó a séta esetükben a Szajna parton, nálunk a Duna parton, ami szinte végig akadálymentes és varázslatos. 

A biztosíték története, mármint, ami a film nézése közben kiverődött nálam. ld: a bejegyzés címe. A filmben van egy jelenet, amelyben Dryss, az ápoló és Phpilippe, a béna férfi egy galériában vannak egy kép előtt, ülve, állva. Mit mondjak, egy megosztó művészi értékű kép előtt.  Az ápoló, cukorka ropogtatásával próbálja gyorsítani az akkor épp csak cammogó időt. A férfi szeretne enni a cukorkából. Az ápoló készül férfi a szájába tenni egy drazsét. A férfi nyitja száját, de az ápoló meggondolja, és nem kerül a nyitott szájba semmi. Vicces!? Ez a jelenet megismétlődik. Határozottan nem vicces!. Az ápoló tekintete és a férfi tekintete kifejező. Gúnyos megalázó fölényesség, szemben a vágyakozó, kiszolgáltatott tekintettel.  A kisember visszavág a nagyembernek. A piszok-szegény a piszok-gazdagnak. Ez a jelenet a kiszolgáltatottságot egyszerűen és érthetőn fejezi ki, adódhat az bármiből. Most a bénaságból. Édes cukormázba csomagolt, jelzésértékű megjelenítése a megalázásnak és a megalázottságnak. A múlt sok jelenete pörgött le az agyamban, másodpercek alatt. A Mégis, kinek az élete? egyik jelenete is beugrott, amikor a főorvos bead egy nyugtató injekciót Kennek, az ő határozott, tiltakozása ellenére. Vannak személyes tapasztalataim arról, mit kell elviselni emelt fővel! Persze, már rég nem a cukorkáról van szó. Amióta az eszemet tudom, nagyon nehezen viselem, ha valaki visszaél a helyzetével.  Nagyon sajnáltam az illetőket, pedig sajnálni valakit az nagyon tehetetlen, megalázó érzés. Ha netán gyerek volt a kiszolgáltatott, máig tartó sebeket hagyott bennem. Alig tudtam elolvasni, filmen megnézni ezeket a jeleneteket. Nagyon bántott és bánt ma is. Most, hogy látványosan a kiszolgáltatott oldalon élek, még inkább felkapom a fejem. Talán úgy tudom kezelni a jelenséget, ha arra gondolok, vajon miért csinálja? A konkrét esetben Driss, az ápoló. Nyilván annyi, de annyi sérelem érte őt tudattalan pici korától, hogy zsigerből törleszt, apróságokkal is. Sokat változott különös új helyzetében, de belelát barátja életmódjának a fonákságaiba és tiltakozik ellene. Na, mi van! mit érsz most a pénzeddel? Amit most akarsz, nálam van! Akkor kapsz belőle, ha én akarom!
Mi hiányzik ahhoz, hogy jól mérje fel a határokat, meddig mehet el? Lehet, hogy nem érti a bizalom, a barátság és a jó ízlés fogalmakat?  Dehogynem! Briliáns a születésnapi ajándéka? Az a tánc, az a hangulat! Hová lettek a társadalmi, kori stb különbségek? Na, és a randevú ötlete?
Van boncolgatható kérdés számtalan. Lehet, hogy a cukorkás eset szóra sem érdemes, túlértékelem. Akkor viszont máshol kell az okot keresnem, mert oka van mindennek. 

De a hibaelhárítás egy biztosíték lecsapás esetén gyer-mek-já-ték manapság. Felnyomjuk a kis kapcsolót és kész! Vagy mégsem? a szomszédnál is sötét van! nna! az egész kerületben sötét van! nem működik a telefon, hol a mobil? tegnap még itt volt egy hülye gyertya! ok megvan, de a gyufa is most tűnik el… folytathatnám, de fölösleges. Egyszer csak megtaláljuk a lecsapódott biztosítékot, helyreáll a rend a világegyetemben, egy kis fogadkozás, hogy ezentúl mindig a helyén lesz a zseblámpa, működő elemmel stb.
A cukorkaevés végén azt gondoltam, köpd a pofájába, törlessz helyettem is! Philipp nem tette meg nekem ezt a szívességet, a gondolatai már máshol jártak. 

A saját gondolataim is máshol járnak már.

A jövő kedden: a családi fészek melege

 

Mégis, kinek az élete? az évadban utoljára

Ebben az évadban, még nem láttam A darabot. Nagyon kíváncsi voltam arra, hogy hol tart most az előadás? A művészek, még a bemutató előtt mondták, hogy a daraboknak, előre megsaccolható pályája van. A bemutató körül van a legnagyobb felhajtás, de akkorra még épp csak kész van az előadás, mondjuk kijárta az iskolát, de még csak pályakezdő. A tizedik előadás táján, már tud csillogni imitt, amott.
A Mégis, kinek az élete? a Centrál Színházban, most a harmincadik körül jár. Ragyogó! Reméljük sok előadás lesz még!

Nagyon sokat változott a kezdetek óta. A legfőbb különbség, hogy a színészek játszanak a szerepeikben. Játszanak, de nem játszadoznak a figurákkal. Nem simán lejátsszák a darabot, nagyon „odateszik magukat ”. Már nem küzdenek a bonyolult technikával, használják. Jól értik, érzik egymást, az üzenet a fontos. Pontatlan, pongyola a fogalmazásom, görcsölve próbálom leírni, hogy ők már nem görcsölnek.

Bizonyos helyzetekben, Rudolf Péter jobb volt, mint én! Pedig tőlem tanulta, hogy milyen is egy béna mozgása illetve mozdulatlanága. Lehet, hogy közben az Életrevalókban játszó kollégájától is jött egy két dolgot, hacsak nem ő tanította François Cluzet-t. De az is lehet, hogy én is így csinálom, csak eddig nem vettem észre? Különös! 

Ezt a darabot nem tudtam, nem tudom úgy nézni, mint a nézőtéren ülő nézők – talán nem szerénytelenség, nem annak szánom-, de része vagyok egy kicsit.

Az előadás után leültünk(!)  beszélgetni a színész büfében. Péter odajött hozzám, szembeállva velem belekapaszkodott a kerekes székem karfáiba, mélyen a szemembe nézett és azt mondta:
-       Azért, egy kicsit megbántottál.
-       Én?Mivel? -soha nem tennék ilyet! villant át a gondolataimon a világegyetem.
-       Rosszul esett, hogy nem tapsoltál végén. Nem voltam jó?- és nézett rám, olyan tekintettel, hogy a kövek majdnem megindultak! 

Aztán elnevettük magunkat, ki-ki tüdőkapacitásából kitelő harsánysággal. Nem én okoztam nagyobb zajt! Eszméletlen! Színész volt, amikor hozzám fordult, olyan tökéletesen csinálta, hogy egy pillanatra meghűlt a vér az ereimben. No! ezt a poént nem sokan süthetik el velem! 100%-os a bizalom.

A színházi büfé! remek hely! Mint a pilótafülke a repülőn. Ha fél szóval hívnak valakit, valamikor oda, ne kéresse magát! menjen! Ha nem hívják csak, mintha… nyugodttan értse félre és menjen! Amilyen hangulat ott van, főleg, így a harmincadik előadás után, az pazar! Felemlegetődnek a bakik, a véletlen, vagy direkt késések, a díszletelemek önálló élete, az ebből kihozott helyzetek. Egymás kibeszélése. Totális feszültség levezetés. Totális őrület! A színész is ember. Az ember is színész, adódik a szójáték! és milyen igaz! Ki jobb, ki rosszabb.

De ezt nem is én találtam ki! pedig már azt hittem, még jó, hogy nem lett plágium!
Bocs Vili!

William Shakespeare: Színház az egész világ, és színész benne minden férfi és nő

Ezek után a jövő kedden: Gödöllő

Életrevalók

Ez egy fancia film, magyarra fordított címe. Néhány mondat azoknak, akik nem olvasták a könyvet, és nem látták a filmet –még.
Kik az életrevalók? Így első hallásra senki nem gondolná, hogy egy négy végtagjára bénult, középkorú dúsgazdag üzletember és egy (divatos, kétes értékű szóval leírható) mélyszegénységben élő, börtönviselt, alacsony műveltségű feka srác. Kapcsolatuk sikertörténet. Egy nagy kalandtúra a film, kisebb kalandtúrák sorozata. Lehetne elképzelt történet is, de nem az, mint ahogy nem az, az „És mégis, kinek az élete?” sem és több, hasonló alkotás. Nem elképzelt az én életem sem! Sőt, elképzelhetetlen! Mégis, vagy éppen ezért, félelmetes a hasonlóság, sok esetben, azonosság a filmben szereplő sorstársak helyzete és a saját helyzetem között. Lehet, hogy mégis igaz, amit az orvosok állítanak? Hogy az azonos csigolya-magasságban sérültek megmaradt képességei azonosak. Nem esik jól kimondani, de sok igazság van benne!
Érdekes, ezek a könyvek, filmek – legalább is amiket ismerek közülük-  férfiak történetei.
Ha ezek a könyvek, filmek, és színházi darabok sikeresek, olvasók és nézők millióit érdekli, a valóságnak ez az oldala, talán nem hiábavaló erről írni sem. Amikor nézzük a filmeket, nem gondoljuk, szinte kizárjuk a lehetőségét annak, hogy velünk is megtörténhet, mi is lehetünk valaha mozgássérültek, siketek, vagy rosszul hallók és vég nélkül sorolhatnám a nem kívánatos élethelyzeteket. Hárítunk, védekezünk. Ez így van jól! 

Bár, mindannyian tudjuk, hogy „az élet, nemi úton terjedő halálos betegség”. Lengyelül: Zycie jako smiertelna choroba przenoszona droga plciowa. Őrizzük, meg komolyságunkat, nincs vége! Ez, Zanussi, lengyel rendező filmjének a címe. Az alapja igaz történet, természetesen! Hogy a rendező neve, hasonló a hírhedt,hűtőszekrény márkához? Ez a véletlen műve! 

Pár napja beszélgettem egy fiúval arról, hogy hónapok óta senki nem vitte el a lottó főnyereményt, a több mint 3 milliárdot. Vegyünk lottót, hátha! Node, mi a valószínűsége annak, hogy nyerünk? Deha mégis? Biztos nem?  A kérdések sorozata végtelen.
Otromba párhuzam: mi a valószínűsége, annak hogy valaki elmegy otthonról és pont ő kitöri nyakát útközben? Ugyanannyi, mint az ötös találatnak! Vajon, hány matematikus lottózik? 

Kik az életrevalók? Például azok, akik kezük mozgatása nélkül meg tudják oldani, hogy a levegőben, havazásszerűen szálló vattafoszlányokat ne szippantsák be az orrukon, ne nyeljék le, ha már megelőzni nem sikerült, hogy a szájukba kerüljön! És ha mégis a szánkba került, küzdjünk a megfulladás ellen. Ja, ezt béna, vagy alig mozgó rekeszizommal! Tessék kipróbálni. Gyorsan, mert ha vége a szezonnak, várni kell egy évet a nyárfa virágzására. Bár addig még apró próbatételek garmadával bizonyíthatjuk életrevalóságunkat. Szándékaim szerint, írok még ezekből. 

Jövő kedden:  Mégis, kinek az élete? az évadban utoljára