Antal Zsuzsa blogja

SZIGETELÉS

2017. szeptember 10. - Antal Zs

 

Szigetelek!

Szombat van. A jubileumi 25. Sziget fesztivál legbulizósabbnak ígérkező napja! 7 éve lakom Újpesten. 7 éve vagyok részese a Sziget buliknak. A lakás árában bónuszként volt a Sziget zajfoszlány- csomag. Zenés felárat nem tudomásom szerint nem számoltak fel. Nem vagyok teljes jogú résztvevő, passzív státuszban vagyok, az viszont a lakás tájolásából adódóan kötelezően, állandóan és folytatólagosan. A hangpróbáktól a záró akkordig élőben hallgatom a rám eső részt - sokad magammal Pesten és Budán. A széljárástól függően, hol erősebben, hol gyengébben jön a hang. Főleg a basszus. Különösen érvényesül éjszaka, amikor elcsendesedik az utcai forgalom, a szemközti házsor családi életének zaja és a környék kutyáinak sincs több ugatni valója. Igaz, ami igaz, a Fesztivál előtt hetekkel hosszú, két oldalas, udvarias, elnézést kérő levél érkezett a szervezőktől, megírták, hogy ők mindent megtesznek, még annál is többet, azt is fokozottan. Megértést és türelmet kérnek stb.  

Ma tökéletes szélcsend van, a masszív basszus a forrósággal keveredve sűrű elegyet alkot és nyomul, rám telepszik, kíméletlenül betölti a teret, mint a jól benyomkodott gyurma, vagy a Purhab, ami mindent leSzigetel. Mi tagadás, nem szórakoztat! Kicsit zavar, de nem is idegesít! Nyugodt vagyok és kész! Nem is fogok kiakadni! Százezren rajongnak érte! Utazva, spórolva, őrülten. Megértem az ott szórakozókat. Nem fog engem bedarálni a környék dühöngő, öklét rázó szigetellenes népharagja! Nem és nem! Mantrázom magamban. Megértő és türelmes vagyok! Csak a kánikula nem volt bekalkulálva! Dolgozni lehetetlen, koncentrálni sem tudok, melegem van, ami ritkaság, nyűgös vagyok, mely luxusban ritkán van részem. Mit csináljak?

A legjobb, amit tehetek, megnézem a sziget honlapját, hátha megtudom, kik szolgáltatják ezt a dobhártyát pumpáló, lüktető dobolást. Pár billentyűkattintás és ott vagyok a Világzene színpadán. On line! Na! Azért ez már valami! Látom a hatalmas színpadot, a zenészeket, hallom a zenét, ami ritmusát tekintve nem azonos a kintről jövővel, de ezen egy gombnyomással tudnék változtatni, ha akarnék. Nem akarok. A legjobbkor érkeztem. 6 perce kezdődött a Magnifico együttes koncertje. Maradok is, hátha ráhangolódom, közben szétnézek, a Sziget lakói közt elvegyült kamerákkal. Még gyér a közönség, egy profi szigetes, ilyenkor nem tolong sehol, magán viseli az előző napok történéseinek nyomát és készül az estére, éjszakára, hajnalra, maga sem tudja mire. Ebben pont ez lehet a legjobb. Nyitottság, szabadság.

Ráhangolódtam. Annyira azért nem, hogy áttörjem a korlátot, hátha megérinthetem a sztárok ruha-szegélyét –ezt megteszi más, akit viszont a biztonságiak sorfala azon nyomban, határozottan visszatérít a helyes útra! Annyira nem nyitott a szabadság. Teljes odaadással helyet foglalok a monitor előtt, átadom magam a lazulásnak, úgy érzem, konszolidált finom kis Szigetelés következik. Világzene!  Magnifico! A frontember? Kortalan - olyan velem egykorú- őszülő halántékú, homlokba hulló hajú jassz. Vastag nyaklánc, karkötő, gyűrű- diszkréten begombolt nagymintás ing, tört-fehér, menően kinőtt zakó, ugyanolyan színű farmer és cipő. Bírom. 

magnifico1.jpg

Csörög a telefon. Felvesszük. Egy barátnőm hív. Unatkozó hangon megkérdezi:

- Mit csinálsz ebben a hőségben?

- Szigetelek! –Kis zavart hallgatás, kérdés ismétlés, olyan hanghordozással, mintha kételkedne valamelyikünk józan ítélőképességében.

- Mit-csi-nálsz?

- Itt ülök, hallgatom és nézem a Magnifico-t.

- Mi van? - Kérdezte furcsán. A hangsúly dallam íve mögött látensen húzódott meg a feltételezett, de meg nem engedett lehetőség, hogy valamelyikünknek megártott a kánikula! Vagy nem ittunk eleget és ennek következménye az össze-vissza beszélés? Esetleg túl sokat ittunk, azt is rövidre fogva?  

- Nyugi! Nincs baj, ne aggódj! Sziget van!

- Kint vagy a Szigeten? Mi ez a zaj?

- Dehogy is? Várj, becsukjuk az ajtót, lehalkítom a zenét, hogy értsük egymást.

- Ne! Ne csukj, ne halkítsd, leteszlek, hívnak a másikon. Holnap beszélünk! A vonal megszakadt. Ha neked jó így, nekem jó, és visszakattantam a Világszínpadra.

Még 42 perc Magnifico! Használjuk ki! A zenéjük leírása nem egyszerű, de bonyolultnak sem mondanám. Ötvözet! Népzenei beütésű, latinosan, görögösen balkániasan, dzsipszisen dallamos, ritmusos. Nem csak fogyasztható, de kifejezetten szórakoztató. Itt és most ennél jobbat nem is lehetne!  Vájt fülű zenész barátaimnak azért nem ajánlanám. (Zárójelben:  Magnifico szlovén zenekar. Hátha más is olyan tudatlan, mint én voltam néhány perce.) Az énekes frontembernek nem nagyon jó az angolja, intonációs problémái is akadnak, egyébként sem a szavak embere, ju nó! A szövegek többsége angol, minimális irodalmi értékkel, de mindenki mindent ért. Mit nem lehet érteni azon, hogy ukulule mama ukulele, musztafa hej rambo, áj láv ju, láv evribádi, amore, giv mi mani Brazília, Ausztrália Ljubljáná, giv mi cici mici dzsipszi? A német szigetelő turistának külön is Dalmacijja ih libe dih. (Zárójelben: utána néztem, pontosítanom kell: az Kukulele, amit én ukulelének hallottam.)

A színpad előtt egyre nagyobb a tömeg, mindenki táncol, ölelkezik, mosolyog. Valaki elindította a nagy klasszikus nemzetközi béke vonatot, ami egyre hosszabban kígyózik a tömegen át, párokat szétválaszt, másokat összehoz. Szembe jön a barátság  vonat, nincs frontális ütközés, párhuzamosan megy a forgalom. Kiszállnak, beszállnak, énekelnek, szórakoznak önfeledten, szabadon. Béke és barátság! A hangok a színpadon, a hajak a téren időnként összekócolódnak, de ez nem énekverseny, így jó ez. Sziget fíling van! A jelenlét nagyon intenzív, sodró, magába szippantó. Nem lényeges a szöveg, nincs zavaró mellékkörülmény. Egy óra világbéke!

A legjobb helyen persze én vagyok. Tökéletesen látom a színpadot közelről és távolról, a közönséget ugyancsak közelről és távolról. Diszkréten eltűnni nem lehet, feltűnni igen! Csak óvatosan! A kamera mindent lát és megmutat. Integetés, visszatapsolás, csók, ölelés, óriási hangulat, áradó adrenalin.

Még egy aprócska, el nem elhallgatható tény, az az, hogy lény nagyon marasztaló: a bandában van egy hegedűs! Micsoda hegedűs! Vékony, hosszú! Hullámos fekete hajú, a szívtipróan szelíd, kicsit sem kihívó, szinte mosolytalan, ámde nem pókerarcú, jó mozgású, snájdig negyvenes. Frakkban! A legeslegszebb tücsök, akit valaha láttam.

Már javában megy a ráadásszám. 8 perc idő túllépésnél tartunk! Aztán vége! A Magnifico sietve távozik, máris szerel a következő zenekar, beindul a Sziget illúzióromboló hatalmas háttérgépezete!

Csörög a telefon, a barátnőm telefonál újra, hogy mi volt az előbb? Lemaradt valamiről? Ekkorát fejlődtek a tudományok hirtelen? Járok, mozgok, szigetelek?  Elmeséltem, eloszlattam a kételyeit és rászabadítottam a Magnifico-ra.

Hajnal kettőkor még dübög a basszus!  Újragondolom a Sziget-élményt! Minden jónak vége egyszer. Élvezzük, azt ami van! A kánikula is csak pár napig tart már! Aztán hiányzik. Belealszom, tényleg vége! A tücsökkel álmodom.

Így Szigetelek én.

BÉNA ÍRÁS

A négy végtagjára bénult emberek többsége nem tud a saját kezével írni. Aki a C1-4 (Cervicalis=nyaki 1, 2, 3,4. csigolya) magasságában gerincvelő sérülést szenvedett - ritka kivételtől eltekintve - az érintett izmok beidegzésének hiányában nem képes a kezei és a karjai akaratlagos, irányított mozgatására. A C4 magasságában ficamodott a gerincvelőm, hajszálnyira a lehetőségtől, hogy a kezeimmel írni tudjak.

Az írástudáshoz persze a kézmozgatás képességén túl más is kell.  Ezek többségének birtokában vagyok. Fő hiányosságom a gerincvelőm folytonosságágának hiánya.

A sérülés után szinte azonnal a kézírásomra lett volna szükség.

„A bécsi intenzíven történt egy éjszaka. Beszélni nem tudtam, a gégemetszés következtében. Sziszegő hanggal jeleztem a nővérnek, hogy orvosra van szükségem, nagyon rosszul kaptam levegőt. Megérkezett az orvos, akinek nem tudtam értésére adni, hogy mi a problémám. Tanácstalanságában azt kérte „schreiben bitte” és gyors, firkáló kézmozdulataival mutatta, mit kér. Majd pár másodperc múltán, átlátva a helyzetet, minden nyelven és módon elnézést kért.”

A baleset utáni rehabilitáció időszakában - rendes gerincsérülttől elvárható módon  -  ellentmondtam minden olyan diagnózisnak, véleménynek, amelyik azt a jövőképet tárta elém, hogy többek között írni sem tudok majd.  Akkori állapotomat átmenetinek tekintettem és erről igyekeztem meggyőzni mindenkit. Akik ismertek azt mondták, hogy előttem nincsenek lehetetlenek, ha valaki, akkor én biztosan írni fogok. Tudván, hogy ezzel a diagnózissal ez még senkinek nem sikerült, de ők ismernek engem, én majd bebizonyítom! Dacolva, sőt szembefordulva a tényekkel, arcul mosolyogtam az orvosi protokollt és annak hirdetőit. Nagy energiákat fektettem az írás újra tanulásába. 

Kezdő sérült koromban két kezdő gyógytornásszal találkoztam, akikkel lelkesen világmegváltó elszántsággal dolgoztunk az írástanulás projekten. A napi 2x2 óra gyógytorna felét erre fordítottuk.

Az előkészületi szakasz több alfejezetre oszlott. A nulladik lépcső az volt, hogy olyan testhelyzetet alakítsunk ki, amelyben képes lehetek az írásra. volt. Az elektromos ágyban ültem, hátam kitámasztva, körülöttem tizenhat párnából épített párnahegység, előttem az ágyasztal, rajta papír és ceruza. Az ágyon volt még több féle rögzítő anyag, szalag, madzag, rongy, abból a célból, hogy a karom és kezem különböző részeihez rögzítsék a ceruzát.  Ennyi kiegészítővel még nem volt tökéletes a pozitúra, amikor a türelmem felmondta a szolgálatot és bár számtalan párna, ragasztó és ötlet volt még arra, mit hova tegyünk, hogy stabilabb legyen a számomra egyre bizonytalanabb helyzet mondtam, hogy elég volt! … mára! Másnap készítettek hőre lágyuló műanyagból, a karomra formált kék bársonnyal bélelt citromsárga kéz-sínt, ami a betűvetésben nem vitt előre, de kiválóan tudtam  -volna - verekedni vele. 

A/4 –es lapokon kezdtem el a gyakorlást, az első lépések az ívek formálásai voltak. A módszer kísértetiesen hasonlított az általános iskola első osztályában tanítotthoz, de a haladás ideje és a fejlődés tendenciája meg sem közelítette a kisiskolásokét. A béna kéz, a hatalmas akarat és koncentráció ellenére sem tudta teljesíteni az agyamból induló parancsokat. Fejben tökéletesen meg volt a mozdulat, tudtam, mit és hogyan szeretnék „írni”, de az izmaim nem engedelmeskedtek. Ha rendben volt néhány milliméter, akkor a folytatásnál megindult a kezem lefelé és szaladt az ív a vonalakon át, akár a lap aljáig. Több spirálfüzetet teleírtam a betűk részleteit szimbolizáló jel töredékekkel, de a nevemet több ezer próbálkozás után sem tudtam kétszer egymáshoz hasonlóan leírni.

Egy este átgondoltam, hogy közel fél év gyakorlással, több módszer kipróbálása után, honnan hova jutottam?  Ha merek tárgyilagos lenni, látnom kell, hogy az első és az utolsó aláírás próba között nincs különbség. Gyakorlással nem fejlődik az írásom minősége. A gyógytornászaim a saját kudarcuknak élték meg azt, hogy nem tudták kihozni belőlem a lehetetlent. Elfogadták a döntésem, de nem értettek egyet vele. Azt az érzetet, ami a történések mögött zajlott, vagy éppen hogy nem zajlott, nem tudtam jól elmagyarázni.

Nem volt könnyű belátnom, hogy  - jelen fizikai adottságaimmal -nem tudok írni.

Ösztönszerű volt az igényem arra, hogy az első szó, amit megtanulok leírni, az a nevem legyen. Sejtésem sem volt arról, hogy mitől menteném meg magam és a környezetem, ha legalább a nevem, vagy valami aláírást szimbolizáló jelet tudnék papírra vetni, többször egyformán, de legalább hasonlóan. Hihetetlen mennyiségű energia, utánjárás, tudakozódás, segítség, megaláztatás, pénz és Közjegyzői Okirat volt és lesz szükséges a saját kezű aláírásom helyettesítésére. Az elmúlt években ezer meg egy papírt kellett volna- aláírnom, hivatalos iratok tömkelegét. Eleinte tanácstalanok voltunk abban, hogyan helyettesítsük, a saját kezű aláírásom. Később jogászok, sorstársak és a józanész segítségével megtanultam uralni a helyzetek döntő többségét. Ma is van olyan ügyem, ami tizenkét éve rendezetlen, még nem tudtuk megoldani a gordiuszi csomónkat * Már tanulom a kardforgatást, hátha azzal sikerül átvágni a csomót! Békésen, de határozottan …bl_111_gordiuszi_cs.jpg

A pontatlan, vagy nem értelmezhető jogi szabályozottság, az emberi tudatlanság, a tájékozatlanság, a nem megfelelő hozzáállás számtalan vicces és annál sokszorta több kellemetlen, megalázó helyzetet idézett elő a mindennapok gyakorlatában írásképességemből fakadóan. A gyöngyszemek egy részét már leírtam egyszer dr Filó Mihály: Párbeszéd a halálról c. könyv egy fejezetében:

„Írás és mozgásképtelenségem okán, kollégáim intézték a nyugdíjazásom. Sokszor, sokakkal vitatkoztak hónapokon át. Már azt gondoltuk, hogy az utolsó lépés megtétele előtt állunk, amikor a következő furcsa helyzet állt elő „A” hivatalban: az ügyintéző ült az igazolásaim, bizonyítványaim, köztük a felsőfokú végzettségeimet is igazoló papírjaim fölött.  Hosszas gondolkodás és vitatkozás után úgy döntött, hogy, ha a „hölgy” – mármint én - nem tud írni, tegyen oda három ikszet és vége a procedúrának.” A kollégáim nem mesélték el ezt a történetet. Véletlenül tudtam meg.

„A bankos dolgom is említésre méltó. Saját lakásomban, a bankosok előzékeny közreműködésével nyitottam folyószámlát. Aláírásom: (mint korábban már sokszor) szóbeli meghatalmazás, plusz két tanú és aláírhatta a meghatalmazottam. Évekig rendszeresen folyt ilyen módon a számlakezelés.

Majd jött a pénzmosásról szóló törvény: minden számlatulajdonosnak adatokat kellett egyeztetni. Ezt a meghatalmazottam nem tehetett meg helyettem. Zárolták a számlám. Elmentem egy kisebb küldöttséggel a bankba. Nem kis riadalmat és feltűnést keltettünk. Jött egy kedves, készséges hölgy, elmondtam, miért jöttünk el személyesen, meghatalmazottakkal, tanúkkal. Összerakta a papírjainkat és az információkat, aztán elnézést kérve elment az adatokat egyeztetni. Fél óra múlva visszajött és mondta, hogy a jogászaik álláspontja szerint közjegyzői okiratba kell foglaltatnom a meghatalmazást, hogy ők bejegyezhessék a szükséges változtatást, esetemben, az útlevél számom. Addig zárolva kell tartaniuk a számlán lévő összeget. Hiába kértem, hogy jöjjenek le a jogászaik, vagy bárki a bankból, mert itt vagyok, azonosítsanak, hivatkoztam arra, hogy a számlanyitás is hasonló körben történt részünkről, mint ahogy itt vagyunk, néhányszáz ügyletet lebonyolítottunk az óta. Pár napja úgy tájékoztattak telefonon, hogy személyes megjelenésem esetén feloldják a zárlatot. Vártuk a döntést a nyári kánikulában hidegre hűtött gyönyörű aulában, ahol alig lézengett néhány ember, főleg ottani alkalmazottak. Újabb félórás jogászi tanácskozás után sem változtattak álláspontjukon. Megalázottan, kétségek között, dolgunk végezetlenül jöttünk haza. A hölgy kedves volt: sajnálatból, jó érzésből megoldotta, hogy hozzáférjek a pénzemhez. Tájékoztattak arról is, hogy számlám megszüntetését, közjegyzői okirattal tehetem meg. Végül mindenért kárpótolt, a napsütötte Andrássy út nagyvonalúságának lenyűgöző élménye.

Pár héttel később kaptam egy postai csomagot. A postás feljött a harmadikra, a csomagommal a kezében. Írásképtelenségem felfedve ajánlottam, hogy sajátkezű aláírás helyett, itt előtte adok szóbeli meghatalmazást, írásban, két tanúval igazoltan, orvosi igazolást mellékelve. Tanakodott, felhívta a főnökét, döntöttek, hogy vigye vissza a csomagot. Az az illető veheti át a küldeményt, akit postai meghatalmazással erre meghatalmazok! Sajnáltam a postás srácot, ez volt élete első munkanapja.” 

Az elmúlt 16 évben nagyon sok aláírási krízishelyzetet éltem át és oldottunk meg.  Legutóbb ez év elején (2015. 03. 02) kaptam egy levelet egy országos hatáskörű intézménytől, amelyben - sokadszor-  is leírták, hogy el tudják fogadni, ha s.k. aláírás gyanánt egy X-et írok a kipontozott vonal fölé. … és én, még ennek az igazán gáláns ajánlatnak sem tettem eleget. Kerülő úton - segédeimmel - üzentem, hogy szíveskedjenek figyelemmel lenni az aktám széljegyzetén levő főigazgatói bejegyzésben foglaltakra, mi szerint: s.k. aláírás alól főorvosi igazolással, szakhatósági felügyeleti pecséttel, „állapota végleges” megjegyzéssel felmentett vagyok. 

Sokunk esetében az írás képtelenség nem azonos az írástudatlansággal! Előbbi - a tudomány mai állása szerint – nem orvosolható.

* Balázs János: A gordiuszi csomó

1956

Fiatal felnőtt voltam, amikor előkerült egy kisgyerekkori kép az emlékeimből.

1956 október 22- 23 24. Soproni, két szobás házunk egyik szobájában vagyunk ...

… ez a „miszobánk”. Itt zajlik a család élete ősztől tavaszig. Ebben a szobában alszunk mi, Mama, Edit és én. Az ablakok pokróccal letakarva. Még a két szoba közötti duplaajtó ovális üvegei is. Sok ember van a „miszobánkban”. Nem vendégek. Szomszédok, ismerősök főleg utcabeliek. Jönnek, mennek, üldögélnek. A szürkés fényben minden és mindenki szürke. Ölelő puha szürke. Nem nagyon kapcsolják fel a villanyt. Nem tudom miért. Néha ég egy - két gyertya. Mindenki halkan beszél. Többször hallom:  Antalúr … Antalúr …   Ő az én apukám. Beszélnek vele, kérdeznek tőle, mennek utána. A most itt levő emberek máskor nem szoktak bejönni a „miszobánkba”. Általában be sem jönnek a házba. Nyáron, az udvaron beszélgetnek főleg apámmal, hidegben legfeljebb a konyhába jönnek be, oda is erősen szabadkozva. Most pedig itt van a fél utca. Az furcsa, hogy mi mindenkivel jóban vagyunk, de bejönni nem szoktak. Most még az ÖregBalázsnéni is itt üldögél szótlanul, kendősen. Ő a szomszéd bácsi édesanyja, alig ismerjük, az udvarukra is ritkán jön ki. A sezlonyunkon mindig ül valaki, néha többen is. Máskor azon játszunk Edittel, ha megengedik… Van ott egy párna, (kör alakú, kissé kopott gobelines) izgulok, hogy azzal ne történjen semmi, mert a párna nem az ülő –fekvő alkalmatosság tartozéka, az a kedvenc párnám, de ezt ők nem tudhatják.  A ház összes széke a szobában van. Az ÖregBalázsnéni és miMamánk mindig ugyanazon a széken ül. A miMamánk az édesanyám édesanyja. Mások mindig máshol ülnek, de inkább állnak. Komoly mindenki. Pedig mi máskor sokat szoktunk nevetni, játszani. Érződik, hogy az ott lévőknek jól esik az én szelíd, halk szavú apám közelében lenni. Szívesen vannak a házunkban. Apu  úgy megy dolgozni, mint máskor. Ha nincs itthon, mindenki nagyon várja, hogy hazaérjen. Többször kimegyünk a konyhába, a falra szögelt recsegő vászonborítású rádiót hallgatjuk. A felnőttek értik amit mond. Én nem. Csak sistergést, kivehetetlen kiabálást hallok a rádióból. Egyébként sem tudom elképzelni, hogy kerül abba a dobozba a hang. Szokatlan dolgok történnek...

Nagyjából ennyi a határozott 1956-os emlékem. Nem emlékszem arra, hogy féltem volna. Csodálkoztam és nem értettem semmit abból, ami körülöttem történt. Örültem, hogy ők voltak nálunk és mi voltunk otthon.

Ezt a rövid dokumentumfilmet igyekszem tisztán őrizni. Október 23-án mindig beugrik, gyakran máskor is.

A ’70-es évek elején jutott eszembe először ez, a megélt történelem apró darabja. Többször is ellenőriztük családi körben, hogy valóban az emlékezetem epizódja-e, vagy a képzeletem és a másoktól hallott történet töredékek keveréke? Hihetetlennek tűnt, hogy egy alig három és fél éves kislányban határozott nyomot hagyott az a pár nap. Sokáig egyáltalán nem beszéltünk 56-ról, nem nagyon lehetett. Jobb, ha a gyerekek nem tudnak semmit, akkor nem eshet bajuk. Már beszélünk 56-ról, sokan sokfélét. A történetek időről időre rugalmasan illeszkednek a történelem változatosan formálódó képébe.

A mi házunkban akkor, spontán alakult társaság jött össze. Ott, azokban a napokban, abban a zavaros helyzetben, emberek olyan csoportja volt, akik bizalommal, tisztelettel voltak a végletekig korrekt apám iránt, és egymás iránt. Féltették és óvták az időseket és a gyerekeket. Senki nem tudta pontosan, hogy mi zajlik a városban, de érezték, jobb együtt lenni, mint külön- külön, netán egyedül. Bíztak apámban, a többi hír-hozóban és abban, hogy a mi házunk erős, stabil, és befogadó. Pár falat harapnivaló biztos akad. Valamit hozott mindenki. A bizalom volt a legfőbb összetartó erő. 56-ban nem fakult meg a II. világháború képe, ami nagyon viharos volt a mi utcánkban, a mi házunkban is. Még égtek azok sebek is.

A hírforrások száma szinte nulla volt az ötvenes évek közepén. A kritikus napokban nem jöttek az újságok, az a pár létező rádióállomás alig működött. Telefon, két házban volt az egész utcában.  TV nem is létezett. Internet? Einstein fejében.

Ma már pontosan tudom, hogy mennyire különböző gondolkodású, eltérő társadalmi és anyagi helyzetű emberek voltak akkor nálunk. Így még nagyobb a pár napos együttlét értéke a szememben. Az egymástól minden szempontból nagyon távol levő emberek tudtak, mertek, akartak tisztelettel együtt lenni, együtt gondolkodni, emberi módon kommunikálni. A város szélén laktunk, a környékünkön nem zajlottak utcai események. A történelmi centrum a belváros és az egyetem környéke volt. Sopronban nem fajult vérontásig az 1956. októberi események sora, de fordulópont volt sok ember életében.

Azóta is –sok évtizede- tisztázatlanok, kibeszéletlenek az események. Történeti értékű emlékei sokaknak vannak, az enyémnél jóval nagyobbak. Többoldalú, hiteles, átfogó értékeléseket viszont ma sem találok. A napi aktualitás mindent felülír, átsző. Ijesztő, hogy nem tudjuk, mire emlékezzünk, mit és hogyan ünnepeljünk okt. 23-án. Menjünk? Ne menjünk? Hova menjünk? Kikkel menjünk? Mit mondjunk a gyerekeinknek?

Ünnep ez a nap, vagy csak hivatalos munkaszüneti nap? Piros betűs…

bl_109_56.png