Antal Zsuzsa blogja

BÉNA ÍRÁS

2015. december 06. - Antal Zs

A négy végtagjára bénult emberek többsége nem tud a saját kezével írni. Aki a C1-4 (Cervicalis=nyaki 1, 2, 3,4. csigolya) magasságában gerincvelő sérülést szenvedett - ritka kivételtől eltekintve - az érintett izmok beidegzésének hiányában nem képes a kezei és a karjai akaratlagos, irányított mozgatására. A C4 magasságában ficamodott a gerincvelőm, hajszálnyira a lehetőségtől, hogy a kezeimmel írni tudjak.

Az írástudáshoz persze a kézmozgatás képességén túl más is kell.  Ezek többségének birtokában vagyok. Fő hiányosságom a gerincvelőm folytonosságágának hiánya.

A sérülés után szinte azonnal a kézírásomra lett volna szükség.

„A bécsi intenzíven történt egy éjszaka. Beszélni nem tudtam, a gégemetszés következtében. Sziszegő hanggal jeleztem a nővérnek, hogy orvosra van szükségem, nagyon rosszul kaptam levegőt. Megérkezett az orvos, akinek nem tudtam értésére adni, hogy mi a problémám. Tanácstalanságában azt kérte „schreiben bitte” és gyors, firkáló kézmozdulataival mutatta, mit kér. Majd pár másodperc múltán, átlátva a helyzetet, minden nyelven és módon elnézést kért.”

A baleset utáni rehabilitáció időszakában - rendes gerincsérülttől elvárható módon  -  ellentmondtam minden olyan diagnózisnak, véleménynek, amelyik azt a jövőképet tárta elém, hogy többek között írni sem tudok majd.  Akkori állapotomat átmenetinek tekintettem és erről igyekeztem meggyőzni mindenkit. Akik ismertek azt mondták, hogy előttem nincsenek lehetetlenek, ha valaki, akkor én biztosan írni fogok. Tudván, hogy ezzel a diagnózissal ez még senkinek nem sikerült, de ők ismernek engem, én majd bebizonyítom! Dacolva, sőt szembefordulva a tényekkel, arcul mosolyogtam az orvosi protokollt és annak hirdetőit. Nagy energiákat fektettem az írás újra tanulásába. 

Kezdő sérült koromban két kezdő gyógytornásszal találkoztam, akikkel lelkesen világmegváltó elszántsággal dolgoztunk az írástanulás projekten. A napi 2x2 óra gyógytorna felét erre fordítottuk.

Az előkészületi szakasz több alfejezetre oszlott. A nulladik lépcső az volt, hogy olyan testhelyzetet alakítsunk ki, amelyben képes lehetek az írásra. volt. Az elektromos ágyban ültem, hátam kitámasztva, körülöttem tizenhat párnából épített párnahegység, előttem az ágyasztal, rajta papír és ceruza. Az ágyon volt még több féle rögzítő anyag, szalag, madzag, rongy, abból a célból, hogy a karom és kezem különböző részeihez rögzítsék a ceruzát.  Ennyi kiegészítővel még nem volt tökéletes a pozitúra, amikor a türelmem felmondta a szolgálatot és bár számtalan párna, ragasztó és ötlet volt még arra, mit hova tegyünk, hogy stabilabb legyen a számomra egyre bizonytalanabb helyzet mondtam, hogy elég volt! … mára! Másnap készítettek hőre lágyuló műanyagból, a karomra formált kék bársonnyal bélelt citromsárga kéz-sínt, ami a betűvetésben nem vitt előre, de kiválóan tudtam  -volna - verekedni vele. 

A/4 –es lapokon kezdtem el a gyakorlást, az első lépések az ívek formálásai voltak. A módszer kísértetiesen hasonlított az általános iskola első osztályában tanítotthoz, de a haladás ideje és a fejlődés tendenciája meg sem közelítette a kisiskolásokét. A béna kéz, a hatalmas akarat és koncentráció ellenére sem tudta teljesíteni az agyamból induló parancsokat. Fejben tökéletesen meg volt a mozdulat, tudtam, mit és hogyan szeretnék „írni”, de az izmaim nem engedelmeskedtek. Ha rendben volt néhány milliméter, akkor a folytatásnál megindult a kezem lefelé és szaladt az ív a vonalakon át, akár a lap aljáig. Több spirálfüzetet teleírtam a betűk részleteit szimbolizáló jel töredékekkel, de a nevemet több ezer próbálkozás után sem tudtam kétszer egymáshoz hasonlóan leírni.

Egy este átgondoltam, hogy közel fél év gyakorlással, több módszer kipróbálása után, honnan hova jutottam?  Ha merek tárgyilagos lenni, látnom kell, hogy az első és az utolsó aláírás próba között nincs különbség. Gyakorlással nem fejlődik az írásom minősége. A gyógytornászaim a saját kudarcuknak élték meg azt, hogy nem tudták kihozni belőlem a lehetetlent. Elfogadták a döntésem, de nem értettek egyet vele. Azt az érzetet, ami a történések mögött zajlott, vagy éppen hogy nem zajlott, nem tudtam jól elmagyarázni.

Nem volt könnyű belátnom, hogy  - jelen fizikai adottságaimmal -nem tudok írni.

Ösztönszerű volt az igényem arra, hogy az első szó, amit megtanulok leírni, az a nevem legyen. Sejtésem sem volt arról, hogy mitől menteném meg magam és a környezetem, ha legalább a nevem, vagy valami aláírást szimbolizáló jelet tudnék papírra vetni, többször egyformán, de legalább hasonlóan. Hihetetlen mennyiségű energia, utánjárás, tudakozódás, segítség, megaláztatás, pénz és Közjegyzői Okirat volt és lesz szükséges a saját kezű aláírásom helyettesítésére. Az elmúlt években ezer meg egy papírt kellett volna- aláírnom, hivatalos iratok tömkelegét. Eleinte tanácstalanok voltunk abban, hogyan helyettesítsük, a saját kezű aláírásom. Később jogászok, sorstársak és a józanész segítségével megtanultam uralni a helyzetek döntő többségét. Ma is van olyan ügyem, ami tizenkét éve rendezetlen, még nem tudtuk megoldani a gordiuszi csomónkat * Már tanulom a kardforgatást, hátha azzal sikerül átvágni a csomót! Békésen, de határozottan …bl_111_gordiuszi_cs.jpg

A pontatlan, vagy nem értelmezhető jogi szabályozottság, az emberi tudatlanság, a tájékozatlanság, a nem megfelelő hozzáállás számtalan vicces és annál sokszorta több kellemetlen, megalázó helyzetet idézett elő a mindennapok gyakorlatában írásképességemből fakadóan. A gyöngyszemek egy részét már leírtam egyszer dr Filó Mihály: Párbeszéd a halálról c. könyv egy fejezetében:

„Írás és mozgásképtelenségem okán, kollégáim intézték a nyugdíjazásom. Sokszor, sokakkal vitatkoztak hónapokon át. Már azt gondoltuk, hogy az utolsó lépés megtétele előtt állunk, amikor a következő furcsa helyzet állt elő „A” hivatalban: az ügyintéző ült az igazolásaim, bizonyítványaim, köztük a felsőfokú végzettségeimet is igazoló papírjaim fölött.  Hosszas gondolkodás és vitatkozás után úgy döntött, hogy, ha a „hölgy” – mármint én - nem tud írni, tegyen oda három ikszet és vége a procedúrának.” A kollégáim nem mesélték el ezt a történetet. Véletlenül tudtam meg.

„A bankos dolgom is említésre méltó. Saját lakásomban, a bankosok előzékeny közreműködésével nyitottam folyószámlát. Aláírásom: (mint korábban már sokszor) szóbeli meghatalmazás, plusz két tanú és aláírhatta a meghatalmazottam. Évekig rendszeresen folyt ilyen módon a számlakezelés.

Majd jött a pénzmosásról szóló törvény: minden számlatulajdonosnak adatokat kellett egyeztetni. Ezt a meghatalmazottam nem tehetett meg helyettem. Zárolták a számlám. Elmentem egy kisebb küldöttséggel a bankba. Nem kis riadalmat és feltűnést keltettünk. Jött egy kedves, készséges hölgy, elmondtam, miért jöttünk el személyesen, meghatalmazottakkal, tanúkkal. Összerakta a papírjainkat és az információkat, aztán elnézést kérve elment az adatokat egyeztetni. Fél óra múlva visszajött és mondta, hogy a jogászaik álláspontja szerint közjegyzői okiratba kell foglaltatnom a meghatalmazást, hogy ők bejegyezhessék a szükséges változtatást, esetemben, az útlevél számom. Addig zárolva kell tartaniuk a számlán lévő összeget. Hiába kértem, hogy jöjjenek le a jogászaik, vagy bárki a bankból, mert itt vagyok, azonosítsanak, hivatkoztam arra, hogy a számlanyitás is hasonló körben történt részünkről, mint ahogy itt vagyunk, néhányszáz ügyletet lebonyolítottunk az óta. Pár napja úgy tájékoztattak telefonon, hogy személyes megjelenésem esetén feloldják a zárlatot. Vártuk a döntést a nyári kánikulában hidegre hűtött gyönyörű aulában, ahol alig lézengett néhány ember, főleg ottani alkalmazottak. Újabb félórás jogászi tanácskozás után sem változtattak álláspontjukon. Megalázottan, kétségek között, dolgunk végezetlenül jöttünk haza. A hölgy kedves volt: sajnálatból, jó érzésből megoldotta, hogy hozzáférjek a pénzemhez. Tájékoztattak arról is, hogy számlám megszüntetését, közjegyzői okirattal tehetem meg. Végül mindenért kárpótolt, a napsütötte Andrássy út nagyvonalúságának lenyűgöző élménye.

Pár héttel később kaptam egy postai csomagot. A postás feljött a harmadikra, a csomagommal a kezében. Írásképtelenségem felfedve ajánlottam, hogy sajátkezű aláírás helyett, itt előtte adok szóbeli meghatalmazást, írásban, két tanúval igazoltan, orvosi igazolást mellékelve. Tanakodott, felhívta a főnökét, döntöttek, hogy vigye vissza a csomagot. Az az illető veheti át a küldeményt, akit postai meghatalmazással erre meghatalmazok! Sajnáltam a postás srácot, ez volt élete első munkanapja.” 

Az elmúlt 16 évben nagyon sok aláírási krízishelyzetet éltem át és oldottunk meg.  Legutóbb ez év elején (2015. 03. 02) kaptam egy levelet egy országos hatáskörű intézménytől, amelyben - sokadszor-  is leírták, hogy el tudják fogadni, ha s.k. aláírás gyanánt egy X-et írok a kipontozott vonal fölé. … és én, még ennek az igazán gáláns ajánlatnak sem tettem eleget. Kerülő úton - segédeimmel - üzentem, hogy szíveskedjenek figyelemmel lenni az aktám széljegyzetén levő főigazgatói bejegyzésben foglaltakra, mi szerint: s.k. aláírás alól főorvosi igazolással, szakhatósági felügyeleti pecséttel, „állapota végleges” megjegyzéssel felmentett vagyok. 

Sokunk esetében az írás képtelenség nem azonos az írástudatlansággal! Előbbi - a tudomány mai állása szerint – nem orvosolható.

* Balázs János: A gordiuszi csomó

1956

Fiatal felnőtt voltam, amikor előkerült egy kisgyerekkori kép az emlékeimből.

1956 október 22- 23 24. Soproni, két szobás házunk egyik szobájában vagyunk ...

… ez a „miszobánk”. Itt zajlik a család élete ősztől tavaszig. Ebben a szobában alszunk mi, Mama, Edit és én. Az ablakok pokróccal letakarva. Még a két szoba közötti duplaajtó ovális üvegei is. Sok ember van a „miszobánkban”. Nem vendégek. Szomszédok, ismerősök főleg utcabeliek. Jönnek, mennek, üldögélnek. A szürkés fényben minden és mindenki szürke. Ölelő puha szürke. Nem nagyon kapcsolják fel a villanyt. Nem tudom miért. Néha ég egy - két gyertya. Mindenki halkan beszél. Többször hallom:  Antalúr … Antalúr …   Ő az én apukám. Beszélnek vele, kérdeznek tőle, mennek utána. A most itt levő emberek máskor nem szoktak bejönni a „miszobánkba”. Általában be sem jönnek a házba. Nyáron, az udvaron beszélgetnek főleg apámmal, hidegben legfeljebb a konyhába jönnek be, oda is erősen szabadkozva. Most pedig itt van a fél utca. Az furcsa, hogy mi mindenkivel jóban vagyunk, de bejönni nem szoktak. Most még az ÖregBalázsnéni is itt üldögél szótlanul, kendősen. Ő a szomszéd bácsi édesanyja, alig ismerjük, az udvarukra is ritkán jön ki. A sezlonyunkon mindig ül valaki, néha többen is. Máskor azon játszunk Edittel, ha megengedik… Van ott egy párna, (kör alakú, kissé kopott gobelines) izgulok, hogy azzal ne történjen semmi, mert a párna nem az ülő –fekvő alkalmatosság tartozéka, az a kedvenc párnám, de ezt ők nem tudhatják.  A ház összes széke a szobában van. Az ÖregBalázsnéni és miMamánk mindig ugyanazon a széken ül. A miMamánk az édesanyám édesanyja. Mások mindig máshol ülnek, de inkább állnak. Komoly mindenki. Pedig mi máskor sokat szoktunk nevetni, játszani. Érződik, hogy az ott lévőknek jól esik az én szelíd, halk szavú apám közelében lenni. Szívesen vannak a házunkban. Apu  úgy megy dolgozni, mint máskor. Ha nincs itthon, mindenki nagyon várja, hogy hazaérjen. Többször kimegyünk a konyhába, a falra szögelt recsegő vászonborítású rádiót hallgatjuk. A felnőttek értik amit mond. Én nem. Csak sistergést, kivehetetlen kiabálást hallok a rádióból. Egyébként sem tudom elképzelni, hogy kerül abba a dobozba a hang. Szokatlan dolgok történnek...

Nagyjából ennyi a határozott 1956-os emlékem. Nem emlékszem arra, hogy féltem volna. Csodálkoztam és nem értettem semmit abból, ami körülöttem történt. Örültem, hogy ők voltak nálunk és mi voltunk otthon.

Ezt a rövid dokumentumfilmet igyekszem tisztán őrizni. Október 23-án mindig beugrik, gyakran máskor is.

A ’70-es évek elején jutott eszembe először ez, a megélt történelem apró darabja. Többször is ellenőriztük családi körben, hogy valóban az emlékezetem epizódja-e, vagy a képzeletem és a másoktól hallott történet töredékek keveréke? Hihetetlennek tűnt, hogy egy alig három és fél éves kislányban határozott nyomot hagyott az a pár nap. Sokáig egyáltalán nem beszéltünk 56-ról, nem nagyon lehetett. Jobb, ha a gyerekek nem tudnak semmit, akkor nem eshet bajuk. Már beszélünk 56-ról, sokan sokfélét. A történetek időről időre rugalmasan illeszkednek a történelem változatosan formálódó képébe.

A mi házunkban akkor, spontán alakult társaság jött össze. Ott, azokban a napokban, abban a zavaros helyzetben, emberek olyan csoportja volt, akik bizalommal, tisztelettel voltak a végletekig korrekt apám iránt, és egymás iránt. Féltették és óvták az időseket és a gyerekeket. Senki nem tudta pontosan, hogy mi zajlik a városban, de érezték, jobb együtt lenni, mint külön- külön, netán egyedül. Bíztak apámban, a többi hír-hozóban és abban, hogy a mi házunk erős, stabil, és befogadó. Pár falat harapnivaló biztos akad. Valamit hozott mindenki. A bizalom volt a legfőbb összetartó erő. 56-ban nem fakult meg a II. világháború képe, ami nagyon viharos volt a mi utcánkban, a mi házunkban is. Még égtek azok sebek is.

A hírforrások száma szinte nulla volt az ötvenes évek közepén. A kritikus napokban nem jöttek az újságok, az a pár létező rádióállomás alig működött. Telefon, két házban volt az egész utcában.  TV nem is létezett. Internet? Einstein fejében.

Ma már pontosan tudom, hogy mennyire különböző gondolkodású, eltérő társadalmi és anyagi helyzetű emberek voltak akkor nálunk. Így még nagyobb a pár napos együttlét értéke a szememben. Az egymástól minden szempontból nagyon távol levő emberek tudtak, mertek, akartak tisztelettel együtt lenni, együtt gondolkodni, emberi módon kommunikálni. A város szélén laktunk, a környékünkön nem zajlottak utcai események. A történelmi centrum a belváros és az egyetem környéke volt. Sopronban nem fajult vérontásig az 1956. októberi események sora, de fordulópont volt sok ember életében.

Azóta is –sok évtizede- tisztázatlanok, kibeszéletlenek az események. Történeti értékű emlékei sokaknak vannak, az enyémnél jóval nagyobbak. Többoldalú, hiteles, átfogó értékeléseket viszont ma sem találok. A napi aktualitás mindent felülír, átsző. Ijesztő, hogy nem tudjuk, mire emlékezzünk, mit és hogyan ünnepeljünk okt. 23-án. Menjünk? Ne menjünk? Hova menjünk? Kikkel menjünk? Mit mondjunk a gyerekeinknek?

Ünnep ez a nap, vagy csak hivatalos munkaszüneti nap? Piros betűs…

bl_109_56.png

A FOGYATÉKOSSÁG

                                                                                                          dr. Könczei Györgynek ajánlom

Eső utáni, kellemes nyári kora-este. Egy konferenciáról indulunk hazafelé. A konferencia témája a fogyatékosság volt. Az előadások után beszélgetés, búcsúzkodás, elköszönés.

A hazaindulás előtt bemegyek két fiúval a női mosdó előterébe, diszkréten leeresztjük a veséim termelte sárga folyadékot, körülöttünk lányok jönnek, mennek. Mindenki barátságos ismeretlenek és ismerősök. Mindenki mosolyog. Kikerekezünk az autóhoz, átültetnek az anyósülésbe, becsatolnak. ... ahogy felnézek, egy kis darabot látok a közelben álló nagy fa koronájából. Háttér a kék ég. A lombbal incselkedik a szél és játszanak vele a napsugár nyalábok. A levelek illegetik magukat hol a zöld, hol az ezüstös felületüket mutatják. De szeretem ezeket a színeket, ezt a fényt, ezt az illatot. Jó itt lenni ezen a nevenincs helyen. … a fiúk közben gondosan szétszedik a székem, bepakolnak, keksz, pár korty víz, rágó, indulás. Lassan jövünk át a parkolón, meglátok egy autó mellett álló, az induláshoz készülődő , elgondolkodva pipázó urat … nem tudunk visszamenni, hogy üdvözöljem, állnak mögöttünk. Akkor végleg elhatározom, hogy még ma este elkezdem írni  …  

… írni szeretnék a fogyatékosságról - már régóta. Pár mondatot. Igazat, valódit, egyszerűt, érthetőt. Hitelesen. Első kézből. A fogalom annyira egyértelmű!  … vagy mégsem? Tegyünk egy próbát: kérdezzük meg néhány embertől, tudja-e mi a fogyatékosság? A legtöbbjük azonnal igennel válaszol. Ha megkérjük, hogy fogalmazza meg konkrétabban, már nem jön kapásból a válasz…  

Az emberiség több mint 7 milliárd fős közösségének a tagjai sokfélék. A hatalmas arctalan sokaságban 1 milliárd a fogyatékos ember él. Területenként nagyon eltérő arányban. Az adatok pontatlanok. Nem könnyű megszámlálni azonos időben ennyi embert, miközben a föld forog, a lakosok jönnek, mennek, vízen, földön, levegőben. Minden és mindenki állandó mozgásban van. A számok felfoghatatlanul óriásiak. Pontatlanságukkal együtt azt jelzik, hogy a fogyatékos emberek létszáma olyan nagy, hogy helyzetükkel a világnak, az egyes társadalmaknak foglalkozniuk kell.

Az egyes embercsoportok – társadalmak - működése bonyolult összefüggésrendszer. A működés szabályait törvények írják le. A törvényekben és más szabályokban sajátos módon tükröződik vissza a társadalom tagjainak gondolkodásmódja, hozzáállása, elvárásai. Létezik egy általánosnak elfogadott létforma, működési szint, minőség, egészségügyi állapot, amely épnek, normálisnak tekintendő. Akik adottságaik, képességeik, egészségügyi állapotuk következtében a normálistól eltérő módon élnek, ők a fogyatékosok. A természeti, társadalmi és technikai változások, folyamatosan formálják az általánosan megfelelő ép képet ezzel párhuzamosan a fogyatékos képet is. Van egy másik rendszer, amelyik a maga íratlan törvényeivel működteti a világot. Az emberi érzések, az emberi kapcsolatok rendszere, amit az elfogadás, a jó hozzáállás, a tolerancia, a nyitottság és a szeretet vezérel.

Nem szerencsés a megkülönböztetés: épek és fogyatékosok. Éles határvonalat húzni a kétféle élethelyzet között lehetetlen. Bár sokan tagadják azt, hogy valami lehetetlen. Én is.

Vannak helyzetek, amelyekben a fogyatékosság ténye látványosan egyértelmű. Ha valaki nem tudja megfelelően mozgatni a kezét, lábát, nem hall, nem lát, nem, vagy rosszul beszél, inkontinens, nem érti és/vagy nem tartja be a normálisnak elfogadott viselkedési szabályokat, mentális problémákkal él, esetleg több hiányossága van egyidejűleg, akkor ő biztosan fogyatékos - a ma elfogadott viszonyrendszerben. Ha nem ezeknek a képességeknek, tulajdonságoknak a hiányát, vagy többletét, egyensúlytalanságát tekintenénk fogyatékosságnak, hanem az élethez viszonyulás más kérdéseit, akkor más –most normálisnak minősülő – embertársaink lennének a fogyatékosok. Például, akinek lila haja van, vagy három füle, akik nem viselnek ruhát, a két lábukkal táplálkoznak, kézen állva sétálnak és a normális emberek számára – számunkra - ismeretlen módon kommunikálnak a harmadik fülükkel … itt alapos a képzavar. A hajuk színe nem lila … zöld.

A fogyatékosság megfogalmazásának sokadik sikertelen próbálkozása után elkezdtem szakirodalmat keresni, szamárvezetőt.

Az Értelmező szótár szerint, a „fogyaték” katonai műszó. Háborúk idején a készlet, megfogyatkozását jelentette (beleértve a létszámot is).  … hát igen! Darab, darab. Bevetnek több ezer járművet és több tízezer katonát. Majd a háború kitermeli magából a sok összetört fegyvert épületet, betont és vasat, valamint a sok sérült, fogyatékos civilt és katonát.

A WHO meghatározása szerint a „fogyatékosság” a normális emberi léthez szükséges tevékenységek végrehajtásának akadályozottsága vagy képtelensége”. Itt erősen tisztázandó, hogy mit értünk a „normális emberi léthez szükséges tevékenységek” alatt.

A Wikipédiában is megnéztem. A szóenciklopédia sem tökéletes, de szokott segíteni. A fogyatékosság hosszan tartó fizikai, értelmi, pszichoszociális vagy érzékszervi károsodás, amely számos egyéb akadállyal együtt korlátozhatja egy adott személy teljes, hatékony és másokkal egyenlő társadalmi szerepvállalását. … hát? itt nem a normális, hanem „másokkal egyenlő” az összehasonlítás alapja. Vajon, kik a mások? 

Tépelődtem. A fellelt anyagokkal nem vagyok elégedett, jól megfogalmazni nem tudom, mit tegyek? Megint tegyem félre? Keresgéljek? Gondolkodjak? Mire várok? A helyzet körülöttünk, amúgy is nagyon bonyolult mostanában. Adnék egy esélyt annak, hogy valami tisztázódjon, árnyalódjon, közeledjen. Újraírtam, átírtam, kitöröltem, megint kezdtem ... dünnyögtem és egyszer csak elém gurult 8 szó és egy pont:

 A fogyatékosság a sokszínű emberi lét egyik formája.  *

bl_108_jingjang.jpg

Ennél egyszerűbben, igazabban, kedvesebben nem lehet leírni. Nem sértődöm meg, ha valaki itt és most befejezi az olvasást. Ami ez után jön, az a téma boncolgatása a saját szemüvegemen át.

*****

Ott folytatom, ahol a Wikipédia feldobott egy magas labdát azzal, hogy leírta a nehezen meghatározható, mégis közérthető fogalom típusokra osztását. 

„A fogyatékosság típusai:

  • Mozgássérültség
  • Látássérültség
  • Hallássérültség
  • Értelmi fogyatékosság
  • Beszéd fogyatékosság
  • Autizmus
  • Súlyosan – halmozott fogyatékosság”

A fogyatékosság fogalom típusokra osztása valóban létezik. Ezzel a felosztással a mértékadó társadalmi és szakmai szervezetek -szinte- az egész világon egyetértenek, az ENSZ –től az Országos Fogyatékosügyi Tanácsig és még azon is túl. Becsüljük meg! Nagy érték az mostanában, ha valakik valamiben egyetértenek! Érintettként, vitatkoznék a Wikipédiában olvasható típus meghatározással. Elismerve és tiszteletben tartva azt, hogy jóval könnyebb egy már leírt anyagot ízekre szedni,véleményekkel szurkálni, mint létrehozni, publikálni és állni a kritikák sarát. Köszi Wikipé! Élek a lehetőséggel …

A fogyatékosság típusai közül az első: Mozgássérültség

A megnevezés pontatlan. Mozgáskorlátozott nem kizárólag sérülésből következően lehet valaki. Számtalan oka lehet annak, ha egy ember rokkant, sánta, béna, félkezű, féllábú és sorolhatnám a mozgássérültség okait és altípusait. A múlt század végéig – ami nem volt nagyon régen – viszonylag egyértelmű jelzőkkel neveztük meg a mozgásszervi fogyatékosságot. Az egyértelmű szavakat felváltotta a „mozgásszervi fogyatékos”, később a „mozgásszervi fogyatékossággal élő” frappáns, ám életidegen, mis-másolós jelzős szerkezet. Illetlenség bénának nevezni azt az embert, aki nem képes mozgatni a végtagjait, vaknak nevezni azt az embert, aki nem lát! Mint, ahogy a rokkant, a nyomorék, a siket jelző is kerülendő, még a fogyatékos is. Helyette a „fogyatékkal élő” a szakmailag javasolt és elfogadott kifejezés.Értelmetlen, finomkodó a cizellálás. A tények, makacs dolgok!** Konkrét problémám megoldásának adott pillanatában közlöm az állapotom, röviden, egyértelműen: a kezeim bénák,nem tudok aláírni a saját kezemmel. Megoldás lehet ... és elmondom, hogy mi a javaslatom a hiányosságom pótlására. Ha tiszteljük egymást, nem futunk felesleges retorikai köröket. Bízom abban, hogy szóból ért az ember! Az ember ért a szóból!

Fogyatékos vagyok, nem fogyatékkal élek. Ha a fogyatékommal élnék, néha otthon hagynám … csak az íze kedvéért.

A törvények, a társadalom az általános működési szabályai szempontjából kezelik a fogyatékosságot és a fogyatékosok ügyeit. Magyarországon ma a’98.évi XXVI. törvény érvényes. E törvény célja a fogyatékos személyek jogainak, a jogok érvényesítési eszközeinek meghatározása, továbbá a fogyatékos személyek számára nyújtandó komplex rehabilitáció szabályozása, és mindezek eredményeként a fogyatékos személyek esélyegyenlőségének, önálló életvitelének és a társadalmi életben való aktív részvételének biztosítása.”

A fogyatékosok arctalan tömegébe tartozom. Mozgássérült. Teljesen béna. Autóbaleset. Végleges (a tudomány mai állása szerint).

A szabályok alkotta keretekbe minden érintettnek bele kell férnie. Nem konkrétan, általánosan. Mi azonban -az egyes érintettek- személy szerint vagyunk vakok, süketek, bénák és értelmi fogyatékosok halló készüléket, kerekesszéket, katétert, oxigént használók, értelmi sérültek, járókerettel, fehér és nem fehér bottal közlekedők, segítővel élők. Élünk az adottságainkkal, a lehetőségeinkkel. Többségében fegyelmezetten viseljük az állapotunkból következő fogyatékokat, hiányokat. Azokból az adottságainkból hozzuk ki a legtöbbet a legjobban, amink van. Azokkal az adottságokkal élünk, amelyeket a génjeinkben hordozunk, amelyeket a múltunkból hoztunk magunkkal, amelyeket megteremtünk magunknak, kiegészítve azokkal a lehetőségekkel, amelyeket a minket körülvevő közösségek – a családtól a társadalomig- biztosít, vagy felkínál számunkra. Ha van a gondolataink, érzelmeink és szándékaink kifejezésére alkalmas tekintetünk, akkor hatalmas kincsek birtokosai vagyunk. Amíg van egyetlen rezdülni képes izmunk, addig van személyes kommunikációs eszközünk. 

Tévedtem, amikor azt gondoltam, hogy a fogyatékosság megélőjeként könnyebben meg tudom ragadni a fogyatékosság mibenlétét, mint a nem fogyatékos. Sokszor más a nézőpontom, és szinte mindig mások a megoldásaim, mint ép társaimé. Nem valami elvont, furcsa dologról beszélek, hanem a mindennapjaim megélt valóságáról. Nem érzékelem pontosan az ép lét és a fogyatékos lét közötti a határokat, ha vannak egyáltalán. A határok jó részét magunk építjük magunk köré, vagy bontjuk magunk körül a ránk ható külső erők segítségével. A tudatomban, vagy a tudatalattimban nagyon mélyen ül az állapotom és annak velejárói. A fizikai érzeteim hiányosak, torzak és nagyon mások, mint ép koromban voltak, de a személyiségem, az érzéseim, a lelkem olyan, mint korábban. Vagy nagyon hasonló. A különbség az idő előre haladásával járó természetes patina, vagy rozsda. Nevezhetném öregedésnek, de az nem hangzik jól. A cselekvést jelentő igék nagy részét egyes szám első személyben használom általában. A jövök, megyek, futok, eszem, iszom, fogom, viszem, hozom, írom, dobom. Ritkábban, de alkalmazom a többes szám első személyt is megyünk, jövünk, eszünk, iszunk, írunk, kötünk, varrunk. A kívülállónak, furcsa lehet egyiket vagy másikat hallani és a cselekvést végzők számával összevetni, de olyan igeragozás nincs, amiben koedukált az egyes szám és a többesszám amellyel jól kifejezhető, hogy ketten jövök, hárman megyek. Fogyatékosság ez? A nyelv fogyatékossága? ... netán játék a szavakkal?

A cselekvéseimben bonyolult, több dimenziós hálótervek mentén haladok, haladunk. A starttól a célig sok szálon futnak az egyszerűnek látszó események,többszörös túlbiztosítással. Biztonságérzetet ad, ha minden apró fogaskerék a helyén van, és a gépezet tervezetten működik. B tervnek is kell lennie. C terv is van. Az élet örömei a technikán túl vannak. Akkor tudok önmagam lenni, ha nem kell szoronganom a háttér rutin tevékenység hiányosságai miatt. Amikor körvonalazódik bennem, hogy szeretnék elmenni adott céllal, mérlegelnem kell, hogy a várható energia befektetés, milyen arányban áll a várható hozadékkal. Nem elsősorban a részemről szükséges erőbefektetésre gondolok, hanem a segítségemre levőkére. Vannak esetek, amikor nem mérlegelhetek, szükséges a személyes jelenlétem. Előfordul, hogy nem gondolkodom túl sokat, mert tudom, érzem, hogy ahova és amiért szeretnék elmenni az másoknak is fontos, vagy csak jó. Társasági ember voltam és vagyok, értéknek tartom a személyes együttlétet. Mégis, ritkán fordul elő, hogy a lakásom elhagyásától a visszaérkezés pillanatáig szükséges óriás mennyiségű segítséget, csak úgy, öncélúan kérjem. Nálam összejönni, az más ... akkor kicsi a para.A saját komfortzónám határait ismerem.. 

Mindennapjaimban gigantikus mennyiségű "kérlek", "légy szíves", "köszönöm" szót használok, amit komolyan is gondolok. Kifogyhatatlan készleteket hordok magamnál a „köszönöm” különböző változataiból. Hálás vagyok minden helyettem elvégzett mozdulatért. Megköszönök - kimondva, vagy gondolatban mindent, ami a segítés szándékával tesznek velem, rajtam, értem. 

Mi fogyatékosok úgy ébredünk, mint mások. „ Jó reggelt! Keljünk fel!” …és felpereg előttem, hogy mik a mai teendőim. Kezdődik az új nap! A nyaktörésem előtti időkben is így történt. Sosem az a reggeli első gondolatom, hogy béna vagyok. Akkor sem, ha az állapotomat állandóan kísérő fájdalmak ébresztenek fel. Aki fogyatékos helyzetben él nem gondol –nem is gondolhat - folyamatosan arra, hogy béna, süket, dadogó, izomsorvadásos, stb . A fogyatékosságommal együtt vagyok az, aki.  „Vagyok, mint minden ember: fenség …” ***

Az életviteli alap teendők kivitelezésének módja más, mint korábban. A nap kezdésénél megkérem a segítőm, hogy mosakodjunk, öltözzünk. Alulra egy vékony fehér, bocs, ne azt. Azt, ami alatta van és a kék blúzt. Talán a szürke nadrág, nincs itt? Á, tényleg a mosásban van, akkor a lilát. Felöltözünk. Közben váltunk néhány szót arról, hogy mi az aznapi tervem. Aztán kérem, hogy ültessen fel. Eddig, az ágyban fekve, horizontális fejmozdulatokra képesen érzékeltem a valóságot. Körbenézve a bal faltól a plafonon át a jobb oldali falig, oda vissza. Aztán felülök -mondhatnám nagyképűen. Valójában felülők, két kar erős emelő fogásával és segítő lendületével. Ülve látom, hogy milyen szépen süt a nap, fehér bárányfelhők és pompás petúniák! Aztán kérem, hogy a segítőm emeljen ki az ágyból, ültessen át „a” székbe. Az emelő hevederében lógva átgurulunk a nappaliba. Ott mindenkit egyformán bűvöl el a negyedik emeleti lakás közepén érzékelhető tér-élmény. A kérésem teljesítése (keljünk fel) félautomatán folytatódik: a segítőm megfésül, fúj rám egy parányi parfümöt, rám adja a szemüvegem, picit feljebb, lazábban, most jó. Köszönöm, nincs mit –de van! Eligazítja a ruhám, kicsit húz a bal karomnál, feljebb a nyakamnál hátul, még egy kicsit, ez sok, most jó és kész is vagyunk. Közben egyszer sem jut eszembe, hogy nem magam végzem el azokat a mozdulatokat, amik a reggeli készülődés egymásra épülő tevékenységsorának rutin elemei. Összehangoltan zajlik a folyamat, majdnem úgy, mintha a saját kezemmel végezném el. Így kelek fel reggelente. Majdnem ugyanúgy, mint mindenki más. Az eredmény majdnem ugyanaz, mintha magam tettem volna. A baleset előtti időkben is előfordult, hogy úgy léptem ki az ajtón, hogy nem voltam tökéletesen elégedett a fizikai és mentális állapotommal. Most, önelégedetlenségem elkerülése érdekében ki sem lépek az ajtón, reggelente. Nem nézegetem magam kirakatok tükrében, nem mosolygok az utca megszokott reggeli szereplőire. Igen! Néha savanyú a szőlő, gyakran édes, időnként muskotályos.

Mi fogyatékosok valamiben mindenképp másként éljük a mindennapjainkat egymáshoz képest is, és az épekhez képest is. De az emberi problémáink azonosak. Vannak jó tulajdonságaink, vannak rosszak, vannak hibáink, értékeink, céljaink, álmaink, kérdéseink, örömeink, bánataink, vágyaink, csalódásaink, sikereink, kudarcaink. A megoldásaink és az eszközeink mások és mások, néha még annál is másabbak. Kellő távolságból nézve mindannyian egyformának látszunk azonosságunkkal és különbözőségeinkkel együtt. Egy közös van bennünk mindannyian emberek vagyunk.

Csodálatos napsütés, felhőtlen kék ég, szép őszi nap. Jó kiránduló idő … délután kirándulok az erkélyre. Még mindig szépek a petúniák.

Csillagok:

* „A fogyatékosság a sokszínű emberi lét egyik formája”. Az idézet a Gyógypedagógiai alapismeretek –című dokumentumból. A szerző neve után hiába kutattam, nem találtam meg.

** Bacsó Péter: A tanú c. filmben hangzik el:

Logopédus: Elég! Pösze!
Pelikán József: Ezt még sose mondták nekem.
Logopédus: Nekem elhiheti. Otrombán pösze.

Pelikán József: Ne tessék ezt mondani.
Logopédus: A tények makacs dolgok!”

*** idézet, Ady Endre: Sem utódja, sem boldog őse … című verséből