Antal Zsuzsa blogja

In memoriam … Bächer Iván

2013. december 27. - Antal Zsuzsa

82_1.jpg2013. december másodikán - sajátos természetességével- magára hagyta a földi létet.  56 évesen elment… a kortárs kispróza, publicisztika, novella, memoár, nekrológ mindenevő mindenírója, az örök elégedetlen zsörtölődő, aki anyanyelvünket apanyelvi szinten művelte. Az írásait itt hagyta… használjuk ki… olvassuk, aztán adjuk tovább… a gyerekeinknek is, hogy sokáig velünk legyen… és azon is túl… mert minden ember addig él, amíg lesz egyetlen ember, aki emlékszik rá… 

Bächer Iván: Fuvar
Éjfél után élesen, hosszasan megszólal a csengő, egymás után többször is.
Ki a jó büdös nagynénikéje az, papucsozok morogva kifelé.
Nyitom az ajtót. Egy fekete ruhás fess úr áll ottan:
– Jó estét! Hát akkor...
– Hát akkor? Hát akkor mi van?
– Hát akkor... Megjöttünk volna...
– Azt látom. És?
– Őszinte részvétünk. Akkor vinnénk is.
– Vinnének. De hát mit?
– Hát... A megboldogultat...
– Milyen megboldogultat?
– Ez a második emelet egy per á?
– Igen.
– Tessék, itt a megrendelés. Második emelet egy per á. Jöttünk a megboldogultért. – És a fekete ruhás úr mondja a nevemet.
– De hát az én vagyok!
– Igen. És?
– De hát én élek. Az úr megvakarta fejét.
– Igen. Hát az egy kis probléma. No de mit csináljunk...
– Hogyhogy mit? Köszönjünk el egymástól, én megyek vissza aludni, maga pedig elmegy a francba.
– Hó-hó. Nem úgy van az. Előbb tessék kifizetni a fuvart.
–Milyen fuvart? Hiszen én nem megyek sehova!
– Az nem rám tartozik. Itt a papír, meg van rendelve a kocsi, a benzin, a két fő, a zsák. Azt ki kell, kérem, fizetni.
Kíváncsi lettem: – És mennyi a tarifa?
– Huszonhétezer-ötszáz.
– Nem olcsó.
– Mi olcsó manapság? Nekünk is meg kell élni.
– Nem is biztos, hogy van nálam annyi.
– Na, nézze, uram, nekünk még négy címünk van ma éjszakára. Nem érünk rá itt purparlét folytatni. Jön vagy marad? De fizetni kell. Lehet bankkártyával is.
– Nincsen rajta egy vas se.
– Kérjen kölcsön a szomszédtól.
– Föl nem keltem őket ilyenkor. Kicsit hallgatott, közben végigmért tetőtől talpig. Egy szál gatyában voltam, ahogy aludni szoktam.
– Nézze, uram. Mondok én magának valamit. Erre a dologra előbb-utóbb úgyis sor kerül. De inkább előbb. A lába elég vizes, visszeres, a hasa püffedt, van egy kis sérve is, nem sportol, nem mozog. A bőrén, a szemén látom, hogy a mája is kezd beinteni már. Szerintem jöjjön most, ha már így alakult. Olyan mindegy, hogy egy kicsit előbb vagy később. Így egyszer fizet, és kész. Úgy viszont kétszer pengeti le a tarifát. Ha most jön, akárhogy nézzük is, megspórol huszonhétezer-ötszáz forintot.
– Ne haragudjon. De ön ezt csinálta mindig?
– Dehogy. Orvos voltam, belgyógyász. Két éve kidobtak. Ötvenöt éves voltam. Nyelvet nemigen beszélek. Családom szétment. Csajom otthagyott. Gondoltam, végül is olyan mindegy, hogy előtte foglalkozom a betegekkel, vagy utána. Egyébként
ide sem volt könnyű bekerülni, higgye el. Szerencsére voltak kapcsolataim. Na, jön?
– Csak hadd kapjak magamra valamit.
– Ugyan, minek? Nálunk ez az obligát viselet.
– Akkor hozom a pénzt. Nadrágzsebből, briftasniból, ládafiából összekapartam, amit bírtam.
– Huszonötezer van – nyomtam kezébe a salátát.
– Jó lesz – legyintett. – Az egyik zsák úgyis használva volt már, majd azt adom magának. Nincsen elég zsák. Zsák sincs.
Két gyors mozdulattal kinyitotta az addig a falnak támasztott hordágyat. Szétnyitva ráterítette a zsákot, intett a kísérőjének, aki mindvégig a lépcsőházban cigarettázott. Egyik a kezemet, másik a lábam végét ragadta meg, és egyetlen hinta-palintával belódítottak a zsákba. Még akartam kérni, hogy az orromnál hagyjanak egy kis rést, de már nem volt érkezésem. Utoljára csak azt tudtam konstatálni, hogy a zsák nem cipzáras, hanem tépőzáras. No, milyen praktikus, gondoltam.
Aztán sötét lett.

A cikk eredeti változata a 2013.02.09-i Népszabadságban olvasható.

Személyesen nem ismertem őt. Mégsem érzem ismeretlennek. Akkor kerültem közelebb Bächer Ivánhoz –egyoldalúan-  amikor életveszélyben volt. Ő nem is tudott a kapcsolatunkról. Egy vagyok a sok ezer közül. Tiszteletem rezgéseivel igyekeztem támogatni őt. Személyes ismerkedésem ötletét valószínűleg elutasítóan fogadta volna … hacsak nem egy ínycsiklandó „desztillált csirkemell, sótlan vízben főtt krumpli” - menüvel, cukormentes, buborék nélküli szikvízzel készült nagymálna kísérővel lepem meg, … kezemben egy olvasnivalóval, amit legfeljebb letetet az éjjeli szekrényére, ha nincs kedve, vagy gusztusa hozzá … 

Sokan hittünk abban, hogy megkapaszkodik abban a vékonyka reménysugárban, ami kínálkozott … 
Jó szívvel ajánlom, hogy aki nem olvasta az írásait, próbáljon ki egyet… csak íze kedvéért… aztán a többit és majd adja tovább, tovább … 

A bejegyzés trackback címe:

http://eselyegyenlotlen.blog.hu/api/trackback/id/tr445710526

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.